Végre! Itt van, megjött, megcsinálták, kész van. Befűzve.
Ez maga a perpetuum mobile? Az ingyen energia? Olyan nincs, tanultam az iskoláim mindegyikében.
De van! De van! Rákontráz az agyam, hiszen érezhetően semmivel nem nehezebb nyomni és mégis világít a halogén lámpa tőle... Szép is, jó is, olcsó is - na nem annyira, de harmadáron - és semmi hangja nincs.
Hol vannak már azok az esték, amikor a csendet dinamósurrogás verte fel. Ez nem surrog. Némán és dölyfösen adja az éltető energiát. És még szép is. Amolyan high tech. A magamfajta ezekért a dolgokért tud lelkesedni igazán. Az igényes mérnöki munkáért, legyen az a mérnök konkrétan japán, vagy kínai. Azokért a dolgokért, amelyek jobbá teszik az életet, a világot.
Hogy utáltam én, hogy suhanok a sötétben és engem látnak - villogok elöl hátul - de én nem látok az orromig sem. Hogy gyűlöltem, hogy amelyik lámpa jól világít, az 2 óra alatt lezabálja az elemeket, amelyeknek darabja egy ezres..
És hogy imádom, hogy LÁTOK. Pedig olcsó lámpát vettem hozzá, ez volt csak a szervizben, ahol befűzték. De ez is milyen állati!
Komolyan mondom, hogy mentem még egy kört. Csak a sötétben suhanás kedvéért. Pedig azt tartom, hogy ha valaki cél nélkül csinál valamit, az zizi... Így aztán lehet keresni célt, én találok mindig. Elintézni ezt, elmenni azért, elhozni amazt... Csek tekerni lehessen.
De ma este nem. Ma este csak azért tekertem, hogy tekerjek. A magam örömére. Örültem annak, hogy működik.
Lehetett volna rossz is. Ilyen a formám. A tecsóban leveszem a DVD-t a polcról és ezután bevásárlok, majd visszamegyek és visszateszem, leveszek helyette egy másodikat. Az első úgyis rossz. Elsőre semmi nem sikerül. Mindenért meg kell szenvedni.
Most nem. Vakrepülés a Vateráról rendelt cuccal ismeretlen embertől, aki lehetne csaló is. Átverhetett volna egy selejttel, amire idehaza jövök rá. Vagy ma a szervizben, amikor befűzik és kipróbálják. De nem. Ez működik. És a lényeg: 30 ezres az ára a boltban, nekem meg egy tízesemben van plusz a postaköltség. Ez külön örömmel tölt el. Szeretek jót venni jól.
Nos, ez az agydinamó jó. Mi több, kiváló. Csak szolgáljon sokáig, tekerjünk le együtt pár ezer órát és világítson a sötétben. Akkor megtalálom az utam...
A bringa az életem része lett. Sajnos már csak 30 napig lesz minden úgy, ahogyan szeretem. Még 30 napig kell minden reggel elbringáznom a város egy elég távoli pontjára. Aztán már ide járok majd a szomszédba, gyalog 5, biciklivel 2 percnyire.
Ó, mondd, mi lesz velem?!?!
Annyira az életem részévé vált a bicikli, hogy egyszerűen nem tudom, mi lesz velem nélküle? Vajon meddig fogok reggelente azért felkelni, hogy tekerjek egyet? Mikor lesz az, hogy inkább alszom, majd megalkuvó módon begyaloglok 5 perc alatt?
Félek, hamar feladom majd.
És akkor jönnek megint fel a kilók. Jön a tunyulás. Jönnek az ellenségesen fullasztó lépcsők, amiket most kettesével szedek. Jönnek a fejfájások és a megfázások, mert a szervezet hamar visszapuhul. Na, nem mintha most kemény lennék, de magamhoz mérten mindenképpen.
Lesz-e erőm ahhoz, hogy kipótoljam mással, mondjuk futással a reggeli mozgást?
Most fogadkozom, hogy igen! Hogy nem hagyom abba. Tekerni fogok, csak a tekerés öröméért. Futni fogok, csak a futás öröméért.
Na, egy fogadalom szilveszterre megvan. Betartom, be szoktam. De azért rettegek.
Bár lenne rá pénzem, de elvből nem adok 40 ezrest egy olyan valamiért, amely anyagáron 4 ezresből jön ki. Ha az anyagár duplájáért adnák, naná, hogy megvenném, mert az tisztességes haszon. Sőt, még egy tízes is az. Nade negyven...
Ja, hogy miről van szó? A címben szereplő egytengelyes bringautánfutóról.
Ilyenről ni: kattints ide!
Minek ez nekem? Ha az ember hosszabb túrákra megy, nem fér el minden egy bringán. Akkor meg főleg nem, ha az ember családostul és barátostul megy. Nem várhatom el ugyanis a családtól és a barátoktól, hogy fejenként 20-40 kilókat cipeljenek.
Erre megoldás a bringautánfutó. Meg sok másra is.
Például az esélyegyenlőség jegyében. A nyáron - illetve inkább már ősszel - voltunk a Balaton körül és akkor eszeltem ki, hogy legközelebb én viszem a csomagokat. Mert így nekem is megterhelő a túra, a többieknek meg kevésbé. Így lehet kiegyenlíteni az esélyeket. Lehet, hogy nagyképű vagyok, de az tény, hogy nekem, aki minden nap bringázom, egészen más a teherbírásom, mint azoknak, akik csak az unszolásomra jönnek el velem. Ha tehát én viszem az ő csomagjaikat is, máris más lesz a helyzet. Ők is jobban élvezik a túrát, meg én is.
És a bringautánfutó jól jön, ha az ember be akar vásárolni. Mint bevásárlókocsit, be lehet tolni a piacra, szupermarketbe, stb.
Miért sajátkezűleg?
Waltonnal találtuk ki, ő is szeretne magának már régen egy ilyet. És egyetértünk abban, hogy meg tudjuk mi ezt csinálni ketten is, a most következő téli estéken. Neki van műhelye, tud hegeszteni, a műanyagokkal is ügyesen bánik. Majd ketten jól kitaláljuk és megcsináljuk. Kell hozzá pár méter cső, egy-egy kemping kerék, némi festék és sok türelem.
Ezek mind megvannak. Úgyhogy megcsináljuk.
És ha kész van, majd jól levideózom és megmutatom, nameg egy rövid számvetést is csinálok róla, mennyibe is kerül valójában egy 40 ezres utánfutó. Megeszem a kalapomat, ha nem hozzuk ki egy tízesből...
Mit? Most kifejezetten a bringát. A gondolataidra is ráfér a tisztulás, de azokat meg kitisztítja a bringa. A menetszél.
Szóval, most inkább a bringa megtisztításáról írnék.
Ma szabad voltam, nem kellett dolgozzak, lecsúsztattam az éjszakát, amelyről érintőlegesen már írtam egy másik blogomban itt: Más nézőpontból. Szóval ma nem dolgoztam. A hirtelen akadt szabadidőnek megörülve elhatároztam, hogy aktívan pihenek. Nem tévézek, nem ülök a lakásban: kimozdulok. De nem megyek moziba és elkerülöm a plázákat is nagy ívben. Más szórakozásra vágytam, így jött a bringázás ötlete. De csak úgy bringázni? Cél nélkül? Így talátam ki, hogy kitekerek Walton barátomhoz Törökbálintra, ott megpucoljuk a bringát és ezután hazatekerek. 27 kilométer oda, ugyanennyi vissza és van benne némi domb is. Tökéletes.
Szerencsére útközben van a cég is, ahol dolgozom, így az üzemorvossal beadattam magamnak a védőoltásokat is. Nem árthat az, főleg, ha ingyen van... Szóval leoltottak, érzem is már a hatását... Pislákolok csak, mint a mécses. A cégnél mindig találkozom régi kollégákkal, akik régen láttak már. És mindenki azt mondja, hogy sokat fogytam, ezek szerint sokat fogytam... Elkalandoztam.
Tekertem tovább, és érdekes dolgok történtek velem. Egyrészt olyan helyeken jártam ma, ahol évekkel ezelőtt utoljára. Jó látni, hogy a XI. kerületben mennyi vadiúj bringaút van. Nekem, mint megrögzött bringaúthasználónak ezek fontosak. A Lágymányosi híd folytatásában is van egy szuper, keresztül a parkon. Ha az ember nem siet és van türelme kerülgetni a gyalogosokat, erre menjen. Én nem sietek és van türelmem kerülgetni a gyalogosokat, így erre mentem. Érdekes volt áthajtani a Kelenföldi vasutállomás aluljáróján is, természetesen 5-tel. Utána fel a szerpentinen, arra emlékeztem, szeretem. És ezután jött a döbbenet.
Az M7-es mellett tekerek kifelé, amikor megáll egy francia rendszámos Merci. Az utas kiszál és térképpel közelít felém, elállva a bringautat. Elég kietlen környék, így nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy itt most nagy verés lesz. Persze nem mindegy, kik kit vernek. Szóval a szitu érdekes volt, a kolléga lebegtette a térképet és az alábbi párbeszéd zajlott le (Nem írok, csak értek és többnyire makogok franciául. Megy majd nem sokára jobban is, addig így, fonetikusan:
Ő: parlevúfranszé (Beszél franciául)
Én: ámptipő (Kicsikét)
Ő: szetrebijen (ez nagyon jó), áasfaslácmqrpjcúüqwcsalécpascés,dcélasc (hihetetlen sebességgel, számomra ismeretlen szavak egymás mögött)
Én: duszmó möszijő, zsapron franszé, ne parl bijen. (Lassan uram, tanulok, nem beszélek jól)
Ő (mutogatva a gyűrűt az ujján): sze pa bizsu, sze ór, zsövő dö liter benzin (Ez nem bizsu, ez arany, két liter benzin kellene.)
Én: No, sze pa vre (Nem, ez nem igaz).
Ő (hevesen tukmálja rám a nembizsu gyűrűt): forint ongroá, pur dü liter benzin szilvuplé (magyar forintot, két liter benzinre).
Én: No véj (átváltva angolra).
Ő: a little mani miszter, tú liter benzin plíz
Én: No! Möszijő, sze ongri, sze no rumani. (Nem, uram. Ez itt Magyarország, nem Románia.)
Az utolsó mondat nem kellett volna, de nem tudtam visszafogni magamat. Romániában megy ugyanis ez a fajta arcátlan kéregetés, megtapasztaltam a nyáron. Az más kérdés, hogy ott a tényleg rászoruló emberek kéregetnek úton útfélen, nem a bálnamercis kopasz gengszterek... Mindenesetre hatott, hogy látta: nem gondolom, hogy ő francia. Az én sógorom francia, tudom, mi a különbség a francia francia és az ilyen franciában (meg a világ akármelyik országában) is ugyanazt művelő ingyenélők között. Ezzel felültem a bringámra és csalódott orcája előtt elhaladva tekertem tovább. Közben azon gondolkodtam, hogy bunkó voltam? Előítéletes? Hogy lehet, hogy valóban csak két liter benzin kellett neki? Nem valószínű...
A valószínű az, hogy ha előveszem a pénztárcámat, simán fellök - illetve megpróbálja. Ha ellenállok, megszúr - illetve megpróbál - és elveszi a pénztárcámat - illetve megpróbálja. Én meg kénytelen lettem volna nagyon megruházni, meg a haverját is, ha kiszáll a kocsiból. Vagy sikerül, vagy nem és ki tudja, még pisztoly is lehet náluk. A legjobb esetben is hívhattam volna a rendőröket és még nekem kellett volna magyarázkodni, miért picsáztam meg két tisztességes román állampolgárt francia rendszámos autóban. Ők meg románázkodhatták volna az ellenkezőjét (magyarázkodni ugye csak az tud, aki tud magyarul...). Hát kell ez nekem? Nem. Így aztán ahogyan tanították nekem a Krav Maga edzéseken, kikerülve a szitut szépen hajtottam tovább. Ha pénz kell a "francia" "úriembernek", majd vált valahol, mert ugye ójrója volt szegénynek, csak PONT két liter benzinre való forintja nem. Azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogyrohadjonmegazösszesszemétbűnözőgenya (levegővétel) akiazthiszihogyebbenazországbanmindentmeglehetcsinálni!
Haladtam tovább, és el is felejtettem hamar az egész történetet. Valójában egészen mostanáig - hogy leírtam -, eszembe sem jutott ez a kis intermezzo. Csak azért szőttem bele a blogba, hogy NEHOGY VALAKINEK ESZÉBE JUSSON ELŐVENNI A PÉNZTÁRCÁJÁT
ÉS PÁR EZRESÉRT MEGHALNI EGY ÚTSZÉLEN, MERT SEGÍTENI AKART OLYANOKON, AKIKEN NEM KELL...
Szóval a következő sarkon már el is felejtettem az egészet. Ugye mondtam, hogy a bringa kitisztítja a gondolatokat. Megérdemli hát, hogy én meg őt tisztítsam meg.
Kiértem Waltonhoz, az átizzadt ruháimat kiakasztottam száradnia kazánházba, szerencsére volt annyi eszem, hogy vittem száraz pólót és pulóvert. És miért jöttem pont Waltonhoz bringáttisztítani? Hát mert a barátom, és a bringatisztogatás előtt, közben és utána jót dumáltunk. (Ha olvasod: remélem tudod, mennyit számít nekem a barátságunk, mégha ezt nem is elégszer mondom ki!)
Nos, Walton barátom - mint MINDEN BARÁTOM - több nálam. Én így barátkozom. Nem vagyok képes olyan emberekkel barátkozni, akikre nem nézhetek fel. Olyan emberek társaságát keresem, akik értékesek. Egyfajta értékvámpír vagyok én, és szeretek a barátaim fényében fürödni. Persze nem iskolázottság, nem társadalmi helyzet és nem vagyon alapján választok barátot. Ez nem jelenti azt, hogy a nálam fontosabb, iskolázottabb és gazdagabb emberek kizárva, de nem ezek a szempontjaim. Nekem az kell, hogy megfogjon valami a másikban.
Szóval Walton barátom elég sokat dolgozik, otthon van a műhelye amelyben csodás dolgokkal találkozhat az ember. Ennek később még szerepe lesz.
Van neki például egy láncmosó szerkezete is, amelyhez hasonlót még szerintem nem sokan láttak. Mivel könnyebb megmutatni, mint leírni, íme egy videjó róla, természetesen az ingyenes Qik-kel:
Így megy ez. Az ember csak beletszi a tisztítófolyadékot - esetünkben petróleumot - és tekeri szépen addig, amig el nem szennyeződik. Aztán cserél párszor, és egyre kevésbé lesz dzsuvás a folyadék és egyre tisztább lesz a lánc. Csodás és egyszerű szerkezet. Nem is nagyon lehet kapni, pedig sok darab ezrest adnék érte. Még az is lehet, hogy megérné gyártani...
Sikerült is leejteni, el is törött. Hogy éreztem magamat? Nem kell leírjam asszem. És itt lép a képbe Walton csodaműhelye, ahol műanyagokkal is foglalkozik. Nagyon leegyszerűsítve magyarázta el nekem, hogyan kapcsolódnak újra össze a műanyag óriásmolekulái és alkotnak az eredetivel megegyező szilárdságú kötést. Ettől nagyon megnyugodtam, hiszen szemre tényleg úgy megragasztotta a szerkezetet, mintha soha le sem ejtettem volna. Hálistennek!
Lepucoltuk a fogaskerekeket is, de még arra is volt gondja, hogy a gumira és a kerékre ömlött tisztítóanyagokat lemossa.
A lényeg, hogy a bringa azon részei, amelyekhez hozzányúltunk, gyári állapotba, illyetve annál egy kicsit jobba kerültek. Mondta is büszkén Walton, hogy állatólag a bringa tisztítás után érezhetően jobban gurul.
Gurult is, észre sem vettem, már haza is értem vele.
Ilyen szabadnapokat szeretnék, de sokat. 54 kilométer bringázás, barátokkal eltöltött kellemes órák és az alkotás öröme. Kell még más?
Néha érdemes az életünket így szemlélni. Persze nem soxor adatik meg az embernek, hogy ilyen világos pillanatai legyenek. Nálam többnyire különleges lelkiállapot kell hozzá. Ezt a lelkiállapotot ki lehet váltani tudatosan is, de van, hogy csak jön. Gyorsan, és gyorsan is megy.
Ma reggel, egy átdolgozott éjszaka után hazafelé kerekeztem. A bringán valahogy mindig más állapotba kerülök, ez az én drogom. Hogy ez mitől van, azt nem tudom. Most ráadásul hulla fáradt is voltam és ilyenkor az agy másként viselkedik. Ritkán megyek szombaton, hajnalban és az ellenkező irányban.
Mintha más dimenzióba kerültem volna. Egy párhuzamos galaxisba, ahol hasonló minden, de egy kicsit mégis más. Valóságos varázslat volt ez.
Ahol máskor tömött sorokban autók állnak, most nem volt senki. Ahol hidak kötik össze a partokat, most nem voltak hidak, bár lehet, hogy csak a köd takarta őket. Ahol biciklisek suhannak, most csak én kerekeztem. Ahol turisták köszöntenek hangos "ómájgád"-dal, most akadálytalanul haladtam. Az alsó rakparton száguldók sem voltak sehol, elvétve láttam egy-egy kószát. A Batthyány térnél nem állt villamos és nem kellett senkit kerülgetni az okosan elvezetett bringagyalogúton. A Margit híd alatt átvonulva senki nem előzött meg és senkit nem kellett visszaelőznöm, amikor nekik piros lett, de a keresztben húzódó kerékpárúton nekem zöld. Senki nem jött szembe egészen az Árpád hídig és egyetlen autó sem keresztezte az utamat.
Az Árpád hídon sem volt senki és már azt hittem, én vagyok az egyetlen ember a földön, amikor végre egy elvetemült futó szembekocogott velem. Az elvetemült szót tessék a legjobb értelmében érteni, hiszen aki szombaton hajnalban fut, az igazán sportember. Tisztelet!
Szóval olyan arcát mutatta nekem Budapest, amelyiket régen, vagy talán soha nem láttam.
Eszembe jutottak azok a délelőttök, amikor véletlenül valamiért szüleim kisvárosában voltam, hétköznap. 14 éves koromban kerültem el otthonról, a város nekem hétvégeken él. Hétközben nem is ismerem, így ha van szerencsém olyankor otthon lenni, mindig rácsodálkozom. A nyüzsgésre. Mintha másik városban lennék. Ezek a többnyire nyári délelőttök jutottak eszembe most és melegség öntött el e szívemet.
Pedig most Budapesten kerekeztem, ahol tél van, hideg, köd. A bringás szemüvegemen lecsapódott a pára és egyfajta kaleidoszkóp módjára mutatta a várost.
Elhatároztam, hogy többször csinálok ilyet. Mégpedig azt, hogy máskor látogatok el helyekre. Több Budapest létezik, nekem ez a másik is tetszik.
Így is ki lehet szakadni a monotóniából. Ha az ember más nézőpontból szemléli a megszokott világát...
Visszatéró motívum a világirodalomban és a világvallásokban, hogy mit tegyen az ember, ha bántják. Ez egy egyszerű kérdésnek tűnik, de ha belegondolunk, mégsem egyszerű megválaszolni.
Mit tesznek az állatok? Támadásra támadással reagálnak. Odafordítják a tüskéiket, kimutatják a foguk fehérjét, felborzolják a tollaikat, előre szegezik az agancsukat. Számos taktika létezik, egyikre sem jellemző a "másik orca odafordítása".
Az ember egy a föld állatfajai közül, és akárhogyan töröm a fejemet, nem tudom eldönteni, hogy vajon távolodik-e ez a faj a többitől, vagy a legnagyobb távolság már megvolt és most megint közelítünk az állatok felé... Vagy ez egyfajta keringés, és a pályának - hasonlóan a Nap-Föld távolsághoz - vannak közeli és távoli szakaszai? Reménykedem benne, hogy legalább így van.
Az tesz emberré minket, ha képesek vagyunk nem állatként viselkedni? Ha az ösztönünk azt súgná, hogy támadjunk, és mi mégis szelídek maradunk? Képesek vagyunk-e ezt az ősi agressziót egyszerűen lerázni magunkról, vagy ez egy hosszú folyamat és a szelídséget is tanulni kell?
És vajon elég bátor vagyok-e ahhoz, hogy elhiggyem: boldogak a szelídek, mert ők öröklik a földet?
Elég bátor vagyok-e elhinni a Hegyi beszéd boldogmondásait?
Mert ha igen, boldog leszek. Ha nem, akkor nem. Egyszerű képlet.
Én magam nem félek a konfliktusoktól, de nem is keresem azokat. És fel sem tudom fogni, mit érez az, aki viszont keresi. Az ilyen emberekkel szemben tanácstalanul állok, mint egy külső szemlélő. Nem értem ugyanis, mi a jó nekik ebben? Szinte lebénulok.
És mostanában azt érzem, hogy ezek az emberek ezt megérzik és keresik a hozzám hasonlókat, hogy belénk rúgjanak.
Velünk ugyanis lehet viccelődni. Lehet minket cikizni és primitív viccek céltáblájává tenni. Ki lehet minket röhögni és jó beszédtéma vagyunk.
De tudjátok mit? Büszke vagyok arra, ha a hátam mögött összeröhögtök! Minden ilyen esettel azt bizonyítjátok, hogy én szelíd vagyiok, velem ezt meg lehet csinálni.
Úgyhogy köszönöm! Köszönöm szépen!
Vigyázni kell ilyenkor télen. Hihetetlen, hogy egyszer felejtem el feltenni a térdvédő-szélvédőmet, és máris sántítok.
Mondjuk jogom lenne sántítani, hiszen négyszeres törés volt a jobb lábamban a térdem alatt és 36 centis vas csücsült benne térdtől bokáig, 3 éven át. 2008. januárjában vették ki. Látszólag gyógyult.
Az élet érdekes. Nem hiszem, hogy 2005. január 18-án véletlenül voltam én a Városligeti Műjégpályán és azt sem hiszem, hogy az a szél, amely megfújt - és amely miatt egy pillanatra megbillentem -, véletlenül fújt volna.
Azt sem hiszem, hogy véletlenül tört el a lábam orsós töréssel és tört el még két helyen.
Azt sem hiszem, hogy a mentő véletlenül vitt az Uzsokiba és ott véletlenül törték el még egy helyen a lábamat.
Nem hiszem, mert nem hiszek a véletlenekben.
Abban hiszek, hogy ideje volt. Ideje volt, hogy a nagyképűségemet valaki letörje. Az ember fiatalon azt hiszi, hogy vele nem eshet baj. Hogy sebezhetetlen. Pedig nem. Kicsik vagyunk és nem mi irányítjuk a sorsunkat. És hívd sorsnak, vagy Istennek, de néha megmutatja, hogy Ő az Úr!
Velem jót tett. Mindig utáltam futni, de amíg töréssel feküdtem idehaza 6 héten át, minden éjjel szaladtam álmomban. Pedig tényleg utáltam futni. Reggel felébredve megfogadtam ezerszer, hogy ha lábra állok, futni fogok.
Megcsináltam, futok és bringázom, fogytam tíz kilót (10 éve voltam ennyi utoljára) és fogyni fogom még ötöt (majdnem húsz éve voltam annyi utoljára).
Fájdalmak vannak, de ettől érzed, hogy élsz.
Mert a törés nem egyszerű dolog. Ha tízezer évvel ezelőtt történik velem ilyesmi, belehalok. Ha 1000 évvel ezelőtt történik velem ilyesmi, nyomorék maradok egész életemre. Ha 100 évvel ezelőtt történik velem ilyesmi, sántítok egész életemben.
Velem viszont 2005-ben történt ez. Maradéktalanul meggyógyultam. Ugyanis nem a törött lábam fáj, hanem a másik.
Szóval nem szabad viccelődni a hideggel, igenis térdmelegítőt kell venni, még két nadrág alá is. Ha nem, akkor az ember térde fájni kezd, ez pedig sántítást eredményez.
Úgyhogy ha legközelebb itthonhagyom a térdvédőt, visszafordulok érte. Ezt most ígérem, és remélem nem felejtem el akkor sem, ha már nem fáj majd a térdem...
Tény, hogy még mindig sokan nem használnak lámpát a bringások közül. Pedig kellene...
Zsörtölődtem is emiatt a minap, itt olvasható: csodabringa.blogter.hu/375340/sotetek_vagytok.
De ha én zsörtölődöm, attól semmi nem lesz jobb. Akkor mit lehet csinálni?
Ahhoz, hogy megoldást találjunk egy problémára, át kell látni a problémát magát. Meg kell találni a lényegét. Aztán meg kell ragadni a grabancánál fogva és addig rázni, amíg el/kimúlik.
Nos, a sötét bringások miért is nem használnak lámpát? Drága a lámpa? NANEEEE! Ha az ember bemegy egy tízpróbás áruházba, pár százasért kap első és hátsó lámpát készletben. Egyszerűen nem hiszem el, hogy anyagi megfontolásból nincs lámpája ennyi embernek.
Akkor?
Lehet keresni az okokat, és az is elképzelhető, hogy néhányan egyszerűen elfelejtik bekapcsolni a lámpát. Oké, elfogadom. A ma velem szembejövő 50 ninja (magyarázat később) közül mondjuk legyen 5, aki véletlenül nem kapcsolta be a lámpáját. Ennyinél láttam ugyanis valamiféle lámpaszerűséget installálva.
A többiek miért nem vesznek lámpát? A válasz egyszerű: mert tojnak rá (majdnem sz-betűs vagy b-betűs igét írtam, de visszafogtam magamat, hiszen hogy nézne ki egy blogban az, hogy szarnak rá, vagy az, hogy basznak rá? Oppsz!).
Érdekes dolog ez. Miért is tojnak rá? Nem egyszerű, de ahogy mondani szokták, a tehén egy bonyolult állat, én mégis megfejtem.
Teóriám szerint érvényes erre a szitura is az alábbi:
Vannak a belső kontrolos emberek. Ilyennek tartom magamat is pölö. Mi, ha tudjuk mit és hogyan kell és szabad, akkor úgy csináljuk. Minket nem kell ellenőrizni. Csak meg kell mondani egyszer és azontúl úgy lesz. Mi követjük az előírásokat, befizetjük például az adót akkor is, ha az APEH nem liheg a nyakunkban és nem megyünk át a piroson még akkor sem, ha nincs rendőr a közelben. Nem lopunk, mert tudjuk, hogy az nem jó. Sorolhatnám még, de tudom, hogy csak nagyképűnek tűnnék és ellenszenvet váltanék ki a további példákkal. Egyszóval aki belső kontrolos, azt egyszer kell meggyőzni valamiről és azontúl úgy tesz. Akkor is, ha soha többet senki nem ellenőrzi. Azt hiszem, mi vagyunk a kevesebben. De abban reménykedem azért, hogy a bringások között arányaiban több az ilyen személyiség.
Aztán vannak a külső kontrolosok. Akik azért tesznek vagy nem tesznek valamit, mert folyamatosan ellenőrzik őket. Mert rájuk szólnak, hogy azt nem szabad. Mert például a közlekedési lámpákba kamerákat építenek és ők félnek a lebukástól így inkább nem mennek át a piroson. Mert félnek attól, hogy a rendőr megbünteti őket, ha nem tesznek lámpát. Ez utóbbi példát a témánál maradás kedvéért hozom fel és itt is befejezném a felsorolást, mert még magára ismer pár ember aztán megint kapok a pofámra. Nos, szerintem az ilyen külső kontrolosokból van több. Szomorú...
Persze nem ilyen egyszerű, de a célnak most ez a rövid magyarázat is megteszi.
De mit akarok ezzel?
A belső kontrolost meg kell győzni és akkor már közénk fog tartozni. Ha azt látja, hogy ez a követendő magatartás, szépen úgy tesz majd, mint a többség. Sőt, ő maga is beáll a sorba és meggyőzi a többieket.
A külső kontrolost meg folyamatosan csesztetni kell (majdnem megint a b-betűs szót írtam, de hogy nézne már ki egy blogban, hogy baszogatni kell...)
A rendőrség nem tud kellően fellépni, mert kevesen vannak. Nincsenek ott mindenhol. Mi meg ott vagyunk és sokan vagyunk. Ráadásul bringáról a bringásnak egészen másként hat a tanács.
Ezen gondolatsorra fűzve tehát írom, mit találtam ki. Ninja projekt
Ha úgy érzed, igazam van és akarsz tenni valamit a lámpátlan sötét ninják ellen, akkor ne hagyd szó nélkül. És mivel senki nem szereti, ha az orcájába dörgölik a hibáját, ne légy sértő. Erre találtam ki a ninja projektet.
Ennek lényege, hogy amikor elhalad melletted egy ilyen ninja, jól hallhatóan mond ki ezt a szót. Hadd hallja, hogy "ninja", vagy "nindzsa". Tetszőlegesen választható. Hadd tudja meg, hogy amit csinál, az nem jó. Ezzel nem minősíted és nem oktatod ki, csak a véleményedet közlöd.
Ha megállít és megkérdezi, mit akartál ezzel, akkor mond el neki, hogy annyit látni belőle így sötétben, mint a nindzsákból. Mondd el neki, hogy ez veszélyes és a saját érdekében vegyen lámpát.
Ha nem állít meg, de hazafelé vagy 50-szer hallja, hogy "nindzsaaaa!", el fog gondolkozni. Mi lehet ez? Rákeres az interneten, vagy megkérdez másokat. Talán éppen Tégedet. Ekkor megint elmondhatod neki, miről is van szó...
Nem szeretem én az önkéntes rendőrködést, de mivel az ilyen lámpátlan ninja minket is minősít és veszélyeztet, mint egy közösség tagjának szerintem jogunk van ahhoz, hogy közöljük vele: ez nem menő. A lámpa, az a menő.
Szóval: NINDZSAAAAAAAAAAAAAAA!
Olyan jó volt nézni a nyáron a bringákat a cégnél. Napközben ott pihentek a parkolóban és a munkaidő végén valósággal rajzás volt a hátsó kapun, ahol az autók mehetnek ki. Na és a bringák.
Most egyedül maradtam. Mindenki feladta és megértem őket. Hideg van, nekem is az arcomra fagy lassan a mosoly. Pedig nálunk ideálisak a körülmények.
Eleve van őrzött parkoló a bringáknak és még kamera is figyeli. Ha leszálsz a nyeregből gyakorlatilag 2 percen belül zuhanyhoz juthatsz. Aki nem akarja otthagyni a bringát, felviheti a folyosóra.
Én még az irodába is beviszem, senki soha nem szólt érte. Még a takarítónénik sem, akiknek egyszerűbb lenne, ha egyrészt nem járnám össze a szőnyeget, másrészt nem kellene kerülgetni a bringát a porszívóval. Aranyosak, kedvesek, bíztatnak, hogy nyomjam a pedált. Nyomom is.
A kollégák is bíztatnak. Tudom, ha megtehetnék, nyomnák ők is. Egy gyereket el lehet még vinni az oviba, vagy a suliba bringán, de kettőt már nem. Télen azt az egy gyereket sem kínoznám.
Nekem nincs gyerekem, pedig 5 éve próbálkozunk. Már orvosnál is, a jelek bíztatóak, de gyerek még nincs. Majd lesz. Az más lesz. Nem tudom, hogy miként és hogyan szoknak majd rá a bringára, de az biztos, hogy korán. Futok majd a söprűnyéllel, ahogyan az én Édesapám is futott velem. Hiába, futott kilométereket, én azt lestem, ki látja, hogy én már bringázom... Bele az árokba éppen. Apu türelmesen, bár egyre kisebb reményekkel kísért.
Én olyan típus vagyok, hogy szeretek magamtól rájönni a dolgokra. Nyugisan, amikor senki nem sürget. Bringázni is egy szenespince lejtőjén tanultam meg. Párszor legurultam csúsztatott lábakkal, aztán már nyomtam is. 4 éves lehettem. Körbe a lakótelepen. Mikor? Melyiken? Mikor-melyiken. Aztán madzag a kormányra, azzal vezettem, mint a lovat. Aztán már madzag sem kellett. Fél délután alatt 110-szer kerültem meg a lakótelepet elengedett kézzel. Le se tettem a lábamat.
Gondolatban persze azóta sem tettem le a lábamat...
Hajtottam a Partizánt - 20-as ruszki bringa, sokadkézből - és Édesapám minden tavasszal újrafestette. Volt piros, zöld, de végül maradt ezüstszürke. A kályhaezüst jól bírta a gyűrődést. Szerettem azt a bringát. Az első bringámat.
Aztán voltak még limlomos bringák. Többnyire Puch-ok, Ausztriából olcsón. Ez már a kilencvenes években volt és Budapesten. Szerettem azokat is. Aztán bejöttek a montik, olyanom is volt pár. Volt, amit eladtam, volt amit elloptak. A legjobban azt a névtelent sajnálom, amelyik oversize vázas volt, teljesen krómozott, a hátulja zöld lakkal megfuttatva. Gyönyörű bringa volt, sajnos másnak is tetszett. Megvárták, amíg tavasszal rendbetettem és egy éjjel elvitték innen, az ajtó elől. Miközben mi idebenn aludtunk, ők levágták és leviték a tizenegyedikről a két bringát. A páromét is, amit tőlem kapott ajándékba egyik karácsonyra.
Ekkor vettem meg életem első új bringáját. 33 évesen, egészségbiztosításos pénzből. Támogatták az egészséges életmódot. Jó kis bringa a Magellan, van benne 13 000 kilométer főként Budapesten. Illetve több, az órában van ennyi. Ennyi kellett, hogy rájöjjek: kicsi nekem. A páromnak meg pont jó. Így lett neki szuper bringája. Meg nekem is a KTM.
Ezt hajtom most. Ha tehetném, le sem szállnék róla.
De most egyedül maradtam.
A parkoló üres, reggel egyedül vagyok az egész zuhanyzóban, nem kell sietnem. Senki sem reklamál, mikor végzek már. Egyedül slattyogok vissza az irodába strandpapucsban. Csak az én ablakomban lógnak a száradó pólók és csak az én radiátoromon szárad törölköző. A munkaidő végén egyedül cipelem le a bringát a földszintre és egyedül megyek ki a hátsó kapun, az autósok között.
Pedig nincs hideg. Melegebb van, mint gyalog. A térdemre vettem térdvédőt, vettem szélvédő gatyát és előszedtem a téli túrázós kabátomat, egyelőre bélés nélkül. Én nem fázom reggelente. Nekem nincs hideg.
A város viszont szép, most hullanak a levelek és most van a barnának a legtöbb árnyalata. És szépen eltűntek a turisták is, csak a legelszántabbak sétálgatnak a csípős hidegben. Sétálgatva hideg lehet. Páran jönnek csak szembe bringán is, lassan ismerős minden arc.
Meddig bringázom? Kérdezték ma reggel is. Jó kérdés. Amíg szeretem. Ez egyértelműen általam választott, senki nem kényszerít. Én sem kényszerítem magamat. Nem is emlékszem, mikor ébredtem úgy utoljára, hogy "Ma aztán nem mennék bringával semmi pénzért". Már csak egy gyors pillantás a hőmérőre, ez is csak azért, hogy melyik kabátomat vegyem fel. Aztán összepakolom az irodai ruhákat, odabenn smart casual a dress code. A bringás gatya sajnos not smart enough, az SPD-s cipő sem. De szerencsés vagyok, mert van kulturált zuhanyzó. A bringás táskába pedig elfér a váltás ing és a fehérnemű, hetente kétszer a cserenadrág. Van hely a plusz bringáspulóvernek is, hátha mégis hidegebb van, mint az ablakon kinézve látszik.
Indulás. Most egyedül maradtam, de én nem hagyom abba. Majd tavasszal becsatlakoztok...
Dehogy is nem tudtam, csak reméltem, hogy mégsem.
Konkrétan mit? Hát azt, hogy a bringások közt is pont annyi jó arc van, mint rossz. Helyesebben: fordítva.
Hajlamos vagyok arra, hogy idealizáljak dolgokat. De ki nem hajlamos erre. Könnyebb így. Könnyebb, mert egyszerűbb. Ha veszem például a biciklit, akkor - mint egyértelműen beazonosítható tárgyat - könnyű megtenni egy embercsoport a többi embertől elkülönítő jelvényének.
Mert a biciklisek mások, ez persze tény. De ne keverjük össze: a biciklisek nem olyanok, mint én. Sokszor azt gondolom, hogy ez a szerencséjük.
Gondoltad-e már nagyképűen azt, hogy ha mindenki olyan lenne, mint Te, akkor milyen jó is lenne a világ? Szép gondolat, de nem igaz.
Ha mindenki olyan lenne, mint én, halálra idegesítenének. Mert folyton nyomnák a dumát, mindig az ősrobbanástól indulnának - még akkor is, ha csupán azt akarják elmesélni, mi is történt velük ma reggel. És mindenen megsértődnének és nem viselnék el, ha az érzékeny lelküket valaki nem veszi figyelembe, miközben ők maguk átgázolnak a náluk gyengébbeken és pusztán lustaságból nem foglalkoznak pont azokkal, akiket szeretnek. Viszont a másik hibáit kreatívan, tökéletesen odaillő - és éppen ezért nagyon sértő - szavakkal, kioktató stílusban tárnák elé, és elvárnák azt, hogy az illető még örüljön is annak, hogy az arcába vágták azt, amire nem büszke.
Szerencsére nem mindenki olyan, mint én. Vannak még türelmes, jószándékú emberek, akik még hozzám is türelmesek és bár látják a hibáimat és kedvük lenne kijavítani, inkább segítenek, hogy én magam jöjjek rá mindre.
Visszatérve az elejéhez: a biciklisek között is ugyanannyi seggfej van, mint azok között, akik nem tekernek. Itt vagyok példának én.
A biciklisek között is vannak önző emberek, akik azért tekernek, hogy nekik jó legyen. Szó sincs itt a nagyváros levegőjének tisztábbá tételéről: az egyéni kis boldogságuk motiválja őket és azért ülnek naponta biciklire, hogy nekik jó legyen. Mert ők élvezik, nekik marad meg egy órájuk minden nap.
Az összes jólevegő maszlag pedig nagyrészt csak pozitív mellékterméke az ő önzésüknek.
Helyesebben a mi önzésünknek.
Az én önzésemnek is, például.
Mit lehet tenni?
Részemről megpróbálok őszinte lenni magammal és levetkőzni azokat a dolgaimat, amiket én magam is utálok magamban. Nem lesz könnyű, mert nem vagyok már ötéves.
Másrészt megpróbálom a bringázás önzetlen oldalát erősíteni például azzal, hogy másokat minél kevésbé zavarva teszek eleget ennek a rém önző tevékenységnek.
Fogadom, hogy alázatot fogok gyakorolni. Én leszek az utolsó pondró ezen a világon. Mindenkinek igaza lesz és én fogok attól is elnézést kérni, akitől nem kellene.
És ha beszélhetnékem támad, akkor nem a hülyeségeimet fogom ráeröltetni mindenkire, hanem inkább nyelek egyet és ha már nagyon beszélnem kell, akkor arról fogok beszélni, hogy bringázni jó.
Na, ez jó zagyva lett, de így hagyom. Ilyen most a lelki állapotom...