Visszatéró motívum a világirodalomban és a világvallásokban, hogy mit tegyen az ember, ha bántják. Ez egy egyszerű kérdésnek tűnik, de ha belegondolunk, mégsem egyszerű megválaszolni.
Mit tesznek az állatok? Támadásra támadással reagálnak. Odafordítják a tüskéiket, kimutatják a foguk fehérjét, felborzolják a tollaikat, előre szegezik az agancsukat. Számos taktika létezik, egyikre sem jellemző a "másik orca odafordítása".
Az ember egy a föld állatfajai közül, és akárhogyan töröm a fejemet, nem tudom eldönteni, hogy vajon távolodik-e ez a faj a többitől, vagy a legnagyobb távolság már megvolt és most megint közelítünk az állatok felé... Vagy ez egyfajta keringés, és a pályának - hasonlóan a Nap-Föld távolsághoz - vannak közeli és távoli szakaszai? Reménykedem benne, hogy legalább így van.
Az tesz emberré minket, ha képesek vagyunk nem állatként viselkedni? Ha az ösztönünk azt súgná, hogy támadjunk, és mi mégis szelídek maradunk? Képesek vagyunk-e ezt az ősi agressziót egyszerűen lerázni magunkról, vagy ez egy hosszú folyamat és a szelídséget is tanulni kell?
És vajon elég bátor vagyok-e ahhoz, hogy elhiggyem: boldogak a szelídek, mert ők öröklik a földet?
Elég bátor vagyok-e elhinni a Hegyi beszéd boldogmondásait?
Mert ha igen, boldog leszek. Ha nem, akkor nem. Egyszerű képlet.
Én magam nem félek a konfliktusoktól, de nem is keresem azokat. És fel sem tudom fogni, mit érez az, aki viszont keresi. Az ilyen emberekkel szemben tanácstalanul állok, mint egy külső szemlélő. Nem értem ugyanis, mi a jó nekik ebben? Szinte lebénulok.
És mostanában azt érzem, hogy ezek az emberek ezt megérzik és keresik a hozzám hasonlókat, hogy belénk rúgjanak.
Velünk ugyanis lehet viccelődni. Lehet minket cikizni és primitív viccek céltáblájává tenni. Ki lehet minket röhögni és jó beszédtéma vagyunk.
De tudjátok mit? Büszke vagyok arra, ha a hátam mögött összeröhögtök! Minden ilyen esettel azt bizonyítjátok, hogy én szelíd vagyiok, velem ezt meg lehet csinálni.
Úgyhogy köszönöm! Köszönöm szépen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése