A Jackie Brown szenzációs magyar szinkronjában szerepel ez a kifejezés. Ordell Robbie, azaz az őt alakító Samuel L. Jackson mondja Louis Gara-nak, azaz Robert De Niro-nak az egyik barátnőjéről. Miszerint ő vidéki, mint a gémeskút. Nos én magam sem töltöttem túl sok időt Budapesten és szerencsére volt annyi eszem, hogy a bringára alapoztam az idei nyaralást.
Kisebb-nagyobb szívások árán ugyan, de valahogy csak sikerült felvarázsolnom a bringatartókat a kocsi tetejére. Nem mintha annyira muszáj lett volna, merthogy az első kerekeket kivéve és a hátsó üléseket lehajtva beférnek a kocsi belsejébe is, de egyszerűen kíváncsi voltam arra, hogy fel tudom-e mókolni a kocsi tetejére a két cangát.
Mi kellett hozzá? Az első és legfontosabb: tetőcsomagtartó. Mivel a kocsim állandó tetősínnel szerelt, az egyik szuperhipermarketben 5000 forintért kaptam tetőrudakat keresztbe, majd ugyanennyiért a rögzítésükhöz szükséges tartófüleket is megvehettem. Nem autospecifikus, de felébe került, mint a gyári, és - ami a legfontosabb -, mint amire számítottam. Ez megvan...
Még az előző autóhoz vettem korábban, ugyanitt tetőcsomagtartóra szerelhető bringatartót, majd két normálisat egy bringás boltban, mert az első vásárláskor egy bringatartónak látszó tárgyat sikerült magamévá tenni. Amazon a bringák lebegtek össze-vissza, gyenge minőségű anyagokból, trehány módon összerakott, pofátlanul árusított termék volt. Persze majd a gyerekek bringáihoz jók lesznek, mert egy gyerekcangát talán elbírnak. A mi két felnőtt bringánkhoz mindenesetre kellett két jobb, ezeket kicsit drágábban ugyan, de a nekem megfelelő minőségben beszereztem Óbudán. Ez utóbbiak nem lengenek, lezárhatóak és számomra is megnyugtatóan tartják a bicikliket. Rémálmaimban jöjjön elő - amit a Velencei tó partján egy másik kocsinál láttam is -, hogy a tetőn szállított bicikli leesik, jó esetben csak a szállító kocsit károsítva meg. Szóval vannak dolgok, amiken nem érdemes spórolni...
Persze nem mondom, hogy ez a két tartó tökéletes, hiszen majdnem egy órába tellett, mire felhekkeltem a tetőcsomagtartóra. A gondom a tartócsavarokkal volt, amelyek elérik a tetőt, ugyanis 5x60-asak. Gyorsan átszaladtam az út túloldalán lévő rögzítéstechnikai szaküzletbe (lásd: csavarbolt), ahol a nagy választék ellenére nem volt 5x50-es, csak 5x40-es csavarjuk. Az meg rövidnek bizonyult. Elanyáztam egy órát még vele, mire nagy nehezen sikerült rákapatni az anyákat, de végül elindulhattunk hazafelé. Odahaza, vidéken jóapámnak szép barkácsműhelye van, később le is vagdostam a hosszú csavarokból 10-10 millimétert, így már nem érik el a tetőt.
Egy biztos: a tetőcsomagtartó rajta a két bringatartóval éppen befér a liftbe, így asszem, nem fogom szétszedni, mert ezt az egy órás szívást nem játszom el még egyszer. Így, egyben nagyjából 10 perc alatt feltehető, további 5 perc a két bringa és mehetünk is. Ez így már azért elviselhető.
Szerencsére a kocsi teteje üveg, így néha fel-felnéztem, minden rendben-e. A két canga úgy állt, mint a cövek. Persze mindent levettem róluk, még a nyergeket is kihúztam, így a légellenállás nem nagyon volt érezhető. Fütyültek kicsit, de nekem is fütyörészni volt kedvem, hiszen nyaralni mentünk, ráadásul biciklikkel.
Meg is érkeztünk pénteken a szülőkhöz, bringák le a tetőről. Két héttel korábban nálunk nyaralt a keresztlányom, erről bloggoltam már: http://criticalmass.hu/blogbejegyzes/20090702/sziget-bringa-csuszda
Nos, Elisa bringaülését azonnal felszereltük az én biciklimre és másnap két keréken indultunk el a Pajtafesztiválra, Kiscsőszre. De ne szaladjunk előre, kicsit hadd morgolódjam még!
Mivel tudtam, hogy a nyarat heveny bringázással töltjük, amelyben életem párja is aktívan részt vesz majd, az ő bringájára is vettem egy bringatáskát, szintén Óbudán, 10000 forint körüli áron. Amit nem értek: akik a bringatáskát tervezik, nem gondolnak arra, hogy azt valaki fel is akarja majd tenni egyszer egy csomagtartóra? Mert ha igen, akkor miért nem olyanra tervezik, hogy fel is lehessen tenni. Vagy 30000 forintosat kell ahhoz venni, hogy normálisan és gyorsan rögzíthető legyen? A bolt előtt fél órát szívtam, mire nagyjából fel tudtam szerelni a bringa csomagtartójára. Utána még fél órát brékeltem idehaza, mire megnyugtatóan úgy tudtam rögzíteni, hogy ne keveredhessen e kerekek közé. Mivel új bringám van, azt gondoltam, hogy az új táska majd jól mutat rajta, de nem! Kénytelen voltam a páromnak adni, ugyanis a tervezők nem gondoltak arra, hogy az ember esetleg mást is fel szeretne még tenni a biciklire. Például egy gyerekülést. Az én régi, kutyarágta táskámtól simán elfért a keresztlányom bringaülése, de az új táska - amely látszólag ugyanolyan - akkora, hogy esély nincs feltenni mellé-fölé a gyerekülést. Így aztán az én bringámon a régi táska és a gyerekülés, a párom bringáján pedig az új táska kombinációja volt az egyetlen, amellyel elindulhattunk a vidéki túrának.
De végül is mentünk. Elisa élvezte, megint végigénekelte a 20 kilométert és elmesélte nekem, mik is történtek vele, amikor kicsi volt. (Megjegyzem, most 3 és fél éves és egy méter alatt van, de már ugye nem kicsi...) Az út a Somló hegy aljának érintésével szaladt, mert a nyolcasra egyedöl sem mennék ki, nehogy gyerekkel. Így aztán kicsi kerülővel és egy-két köves út érintésével tettük meg ezt a húszast, nagyjából másfél óra alatt. Az iszkázi erdőn áthaladva őzet láttunk, mert a bringának ugye nincs hangja, így nem menekültek el, mint ahogyan az autó elől el szoktak. Még egy érv a bringás természetjárás mellett. Bár azt hiszem mindenki tudja, hogy a bringa azért fényévekkel közelebb van a természethez, mint a kocsi.
Azt nem mondom, hogy nem néztek ránk nagy szemekkel a faluban, amikor megérkeztünk. A gyereken sárga bukó és napszemüveg, rajtunk is minden, amit cangázáshoz elengedhetetlennek tartunk. A két biciklire meg csak annyit mondtak, hogy "komoly". Ebben a szóban benne van minden, amit az ebben a faluban élő, anyagilag rosszabb helyzetben lévő emberek egy szóba bele tudnak sűríteni. Nem kicsit szégyelltem is magamat, hogy a két bringa ára együtt az átlagfizetéseket tekintve fél évi megélhetés a legtöbb itt lakó embernek. Még szerencse, hogy nem a pénz a lényeg, hanem az emberség. A nagyképű, drága bringás pesti majmot ugyanolyan szeretettel fogadták, mint azt, aki a szomszéd faluból tekert át megnézni a programokat. Pár perc múlva annyi sütit nyomtak belénk, hogy magamban már azt számolgattam, mekkora kerülőt is kell tegyek, ha hazafelé le akarom ezt a kalóriamennyiséget dolgozni. Aztán valahol Sopronnál abbahagytam...
Bár volt vagy 35 fok, nagyon jól éreztük magunkat. A bicikliket betettük Vali néni udvarába, akit párom még gyerekkorából nagyon jól ismert, tekintettel, hogy nagymamája szomszédjáról van szó. Sajnos a nagyi már nincs köztünk, így elvileg a páromat és az egész családját semmi nem kötné Kiscsőszhöz. De mégis, ez a kis falu az itt élő kedves emberekkel vonz, mint a mágnes. Évente megrendezik a pajtafesztivált, sok a műsor és egyre rangosabbak a fellépők. De mégsem erről szól, hanem a gyerekkori barátok összejöveteléről. Nagyon jól éreztük magunkat, estefelé, még sötétedés előtt elindultunk haza.
A bringázásban az a jó, hogy amíg teker az ember, addig nem csípnek a szúnyogok. A Somló este is szép, a lenyugvó nap egészen más színekbe öltözteti ezt a tájat. Látni kell reggel és látni kell este is.
Még egy érdekesség: a Somló alatti utat az Iszkázi úttal összeköti egy földút. Ezen jártak elődeink évszázadokon keresztül, hogy elkerüljék a főutat. Meg kell mondjam, hogy még így, pihenten is megéreztük ezt a távolságot és el sem tudom képzelni, hogy egy napi szőlőkapálás után hogyan bírták az öregek az utat hazáig. Főleg akkor, amikor még bringa sem volt. Kemények voltak, minden tisztelet nekik!
Még pont a sötétedés előtt hazaértünk, nem kellett altatni egyikőnket sem.
És mennyivel jobb is volt az autóbűz helyett a vidéki szagokat érezni még akkor is, ha néha ezek sem a legkellemesebbek.
Azt hiszem, a bringa állandó útitárs lesz ezentúl akkor is, amikor "csak" hazamegyünk.
2009. július 24., péntek
Bringás geocaching
Még 2007-ben írtam ezt a blogot, a bringás vonatkozásai miatt talán Nektek is tetszik. Íme:
Szerintem mindenki hallott már a Geocaching-rõl. Aki nem az utánanézhet. Nem is olyan régen én is megfertőződtem vele, így mesélem is az ismerőseimnek az élményeimet. Legtöbben ilyesmiket szoktak kérdezni tőlem: "Ez egy verseny?", "Mi az ajándék a megtalálóknak?", "Mi a jutalom?" És amikor elmondom, hogy ajándék és jutalom az nincs, illetve az ajándék maga az élmény, furcsán néznek rám...
A Geocaching a kirándulás modernizálása. Sokan csináljuk, ki így, ki úgy. Én barátokkal szoktam, néha éjjel (a 24 ökrös 23.30-kor lett meg...). Vannak akik méregdrága felszereléssel, és vannak akik a technika vívmányai helyett hagyományos módszerekkel. A GPS nagyban megkönnyítheti a dolgunkat, elvégre egy GPS-es ládakereső játékról van szó... Vannak könnyebb megtalálások, és vannak nehezebbek, a honlapon található skála nem mindig tükrözi a valóságot. Sokan szeretjük ezt a szabadidős tevékenységet, ki ezért, ki azért. Élményeink is keletkeznek szép számmal.
Az én legszürreálisabb élményem az volt, amikor Georgio barátommal, biciklivel vágtunk neki.
2006. őszén történt, egy szép nyárias napon. Gyurival azt beszéltük meg, hogy a Fogaskerekűnél találkozunk, onnan fel a Hegyre, majd a túloldalon leereszkedünk.
Miután vagy 3 fogaskerekűt elengedtem, éltem a gyanúperrel, hogy Georgio is itt kell, legyen valahol, csak udvariasabb annál, minthogy felhívjon telefonon: "Hol késel?" Így történt, hogy én a vonat elejénél, Õ a vonat végénél várt még fél órát a megbeszélt időpont után. Miután telefonon kiderítettük ezt a tényt, arra gondoltam, hogy legközelebb GPS pozíciót adok meg, az legalább 10 méter pontos...
Becíheltük a bringákat a fogaskerekűbe, és arra gondoltam, biztos összekenhettem az arcomat valami olajjal, mert furcsán néztek rám (ránk) az emberek. Aztán rájöttem, hogy csak a bringát nézik, ami valóban furcsa látványt nyújtott. A térkép táskában a PDA figyelt, amihez mindenféle vezetékek csatlakoztak, és néha bemondta, hogy "a dzsípieszvétel megszűnt. A külső GPS antenna diszkréten lógott. Első lámpából kettő, egy a látni, egy másik a látszani kedvéért. (Délelőtt 10 órakor nem sejtettem, hogy szükség lehet rájuk. Én naiv...)
Azt is tudni kell, hogy az én bringámon olyan csomagtartó-táska van, amivel többen a Párizs-Dakarnak neki mernének indulni. Aki sokat bringázik, annál van bicikli belső (Nekem volt már kettős defektem, így nálam azonnal kettő!), szerszámok (Heavy tools és Gerber multifunkciós bicska, utóbbi a Meggájver-féle svájci bicska utódja, egy egyszerűbb űrsiklót simán felkészítek velük az indulásra...), aztán pumpa (Ha leeresztene a hangulat), túlélő kötél (Hátha valamit megbízhatóan oda kell kötni valamihez...) vagy 100 méter, plusz egy pulcsi (Életem leghidegebb telét egy nyáron éltem át, mert nem volt nálam meleg pulcsi), esőkabát és esőnadrág (Augusztus 20-án jól jött, még sosem néztem egyedül a rakpartról a tűzijátékot, de idén mindenki elszaladt, ami először vicces volt, aztán hazafelé tekerve, a kidőlt fákat kerülgetve a Könyves Kálmán körúton már kezdtem kételkedni, a Híradót látva meg egyenesen elborzadtam. Szegény emberek!), függőágy (Csak két, megfelelő távolságra lévő fa kell hozzá, és bárhol Hawaii-t varázsolok velük. Legutóbb a Dunaparton installáltam, néztek is a népek, amikor kifeszítettem a Rómain...), kötszer (Az emberi test sérülékeny szerkezet, legnagyobb szervünk a bőrünk, nem árt a javítóanyag, bár amennyi nálam van, azzal a tévé ostrománál elláthattam volna mindenit, és még maradt is volna), egyéb láthatósági csíkok (Nem mintha az autósok többsége kilátna a szélvédőn keresztül), papírzsepi és WC papír (Biztos pszichés, de a természet lágy ölén valahogy mindig rámérik...). A kormányon fedélzeti komputer, sebességet, pedálfordulatszámot mér, mellette pulzusmérős óra (ami állítólag 50 méterig vízálló, én hülye meg a nyáron 51 méterre mentem be a térdig érő Balatonba, be is ázott... Hiába, nem szabad ezeket a szerkezeteket túlterhelni!), mindezek olyan módon rögzítve, hogy egyszerűen vonzzák a tekintetet.
Míg felvitt minket a fogaskerekű, összelőttük a PMR rádiókat, mert a geokesser nem is ember, ha nem figyeli a 4/12-t...
Gyanakvó pillantások közt "eltoltuk a biciklit", azaz kitoltuk a kocsiból. Okulva a tavaly történtekből (amikor is a fogaskerekű vezetője meg akart minket verni, mert a "peronzár vonal előtt majdnem felszálltunk a biciklire, ezzel majdnem veszélyeztetve a közlekedés biztonságát"), csak biztonságos távolságban szálltunk nyeregbe. Azt írtam, szálltunk? Esetemben helyesebb szó a kászálódtam, mert a rendszer (navigációs - pulzusmérős - pedálfordulatszám-mérős - multimédiás) életre csiholása külön mutatvány, főleg bringás kesztyűben. El is mondta párszor, hogy újratervezés, mert aljas módon olyan helyeken is mentünk, ahol autóval nem lehet, mégis szabályos... a bicikli már csak ilyen (lehet, hogy ezzel újat mondtam? Upsssz).
Georgio is beizzította a Russát, így már Sancho is ott volt velünk, akinek a hangján mondogatta szorgalmasan, hogy "Van dzsípíeszjel!", amin egy idősebb házaspár először elcsodálkozott, majd körülnézett, hogy oké, hogy van, de hol?
A dzsípíesz- és turistajeleket követve elindultunk a Normafa Fókusza felé, amit a hasonló nevű műsorhoz (mármint Normafa, hihihi) közeli személyek telepítettek, és amit roppant nehéz volt meglelni, tekintve, hogy egy centi vastag cserjékből álló bozótban egy alig 1 méter átmérőjű tuskóba volt rejtve, ami úgy beleolvadt a környezetbe, mint kezdő hóember a forró aszfaltba. Meg is dolgoztatta a GPS-t rendesen, főleg miután Georgio rámutatott, hogy "Ott van, ni!"
Rossz nyelvek szerint (ezalatt főleg Georgio rossz nyelvét kell érteni) nekem SiRF IV-es GPS-em van, ami annyit tesz, hogy szerinte én megvárom, amíg valaki megtalálja helyettem... Van benne némi igazság, de mit csináljak, ha a geocaching ürügyén elkövetett kirándulásokból (is) én leginkább a társaságot, meg a kilátást élvezem (meg a szendvicseket). Egyébként az én SiRF IV-es GPS-emet még jóapám építette be a 70-es évek kezdetén, az arcom mértani közepén csücsül, és nem éppen fitos, viszont alagútban sem veszti el a jelet. Ez után szoktam leginkább menni, arról meg nem tehetek, hogy kevés kivétellel (amikre később visszatérek), a lelkes kesserek úgy letapossák a láda környékét, hogy még az én SiRF IV-esem is könnyedén megtalálja.
Miután bejegyzést tettem a logbook-ba, kinéztünk egy közeli ládát, és megindultunk a Budakeszi Vadaspark irányába.
Persze csak azután, hogy a PMR rádión rövid üzenetet váltottunk valakikkel, akik szintén az erdőket járják, és ezt feltétlenül meg szerették volna osztani velünk. A hegyről lefelé ereszkedve többször vételi kísérletet hajtottunk végre, mert mi is el akartuk mondani valakinek, hogy éppen kirándulunk, így a csendre vágyó "hagyományos" kirándulók a hangos "Van dzsípíeszjel!", a "Nincs dzsípíeszjel" és a roger beep-ek közt, bicikli-szerű kétkerekű Istenverésen suhanó két jelenségre lettek figyelmesek, akik elsuhantak jobbra, majd pár másodperc múlva ugyanonnan bukkantak elő, és mégis inkább a bal oldali ösvényen tűntek el...
Makkosmáriát érintve próbáltunk a Vadaspark felé közeledni, ami nem volt kis feladat, mert az éj leple alatt aljas mesterkedők felhúztak pár ezer luxusingatlant, amit nem átallottak Budakeszinek elnevezni, és így kénytelenek voltunk a toronyiránt helyett a cikcakkot választani. Még szerencse, hogy Budakeszin az utcák "nem meredekek", így a tüdőnket nem köptük ki, csak majdnem, mire elértük a bejáratot. A geocachingben az a szép, hogy a ládákat sosem a látnivalóhoz, hanem attól biztonságos távolságban helyezik el (ezt hívják rejtésnek), így a Vadasparkról nem nagyon tudok mesélni, mert az erdőben tologattuk a bringákat, csigavonalban közelítve a ládához, amit végül megint Georgio talált meg (a rutin, meg az évek, ugye...). Lapos pillantásai közepette (melyekből kiéreztem azt a bizonyos SiRF IV-essel kapcsolatos vádat) beírtam a logbookba, majd megegyeztünk, hogy eszünk valamit.
Lepakoltunk egy közeli rönk-asztalra, aminél normál esetben egy 12 tagú család kényelmesen elfogyaszthatott volna egy kisebb Karácsonyi ebédet, de nekünk annyi kütyünk volt, hogy a szendvicseknek, meg az üccsinek már nem maradt hely.
Gyors szendvicsezés, és Russa installálás után (Georgio fejéből kipattant, hogy a Russának van egy ingyenes verziója, ami alá térképet nem lehet tölteni ugyan, de a láda adatbázist feltöltve legalább az irányt és a távolságot mutatná nekem is, és az nekem nagyon jó lenne), elindultunk a Mammutfenyõk felé.
Szerencsére innen csak ereszkedni kellet, majd amikor úgy láttuk a Telki felé menő úton, hogy nagyjából balra van a láda, egy alkalmasnak látszó mezei úton nekivágtunk a csalitosnak.
Hát, sok élményben volt már részem, és a bringa is gurult már egy-két féle úton, de egy kis tisztáshoz érve a kerék mintegy 15 centi mélyen süllyedt valami olyan barnába, amiről először csak sejtettem, hogy mi lehet, aztán a szagát is megéreztem. Szarvas etető volt ez a tisztás, és ezek szerint a folyamat input és output része is itt zajlott. Rimánkodtam magamban, nehogy elvesszem az egyensúlyomat, és le kelljen tennem a lábam, és Georgio arcán is láttam, hogy valami ilyesmin gondolkozik. A vicc jutott eszembe, amikor Kõszegre utazik a pasi, de nem tudja megjegyezni a város nevét, ezért az egyik kezébe egy követ, a másikba egy szeget fog, majd így mondogatja, hogy kő-szeg, kő-szeg. Ekkor megláttam a VAS etetőhordókat, és egy másik város jutott eszembe: Szar-vas. Na, ennél a résznél majdnem letettem a lábam...
Ezen is túljutottunk, amikor is Georgio a PDA-ra nézve határozottan megindult egy nádas felé, mert a kütyü oda helyezte a GCMamm helyét. Meglepetten néztem körül, mert azt gondoltam, hogy egy mamutfenyőt csak észrevennék, de kettőt biztosan... Itt meg semmi ilyesmi, már amennyire hézagos botanikai műveltségem erre következtetni engedett.
Miután Gyuri ragaszkodott hozzá, hogy márpedig ő most pont rajta áll a megjelölt ponton, kezdtünk gyanakodni, hogy valami enyhe átverés lehet a dologban. A hely mellet szólt, hogy úgy le volt taposva a nádas, mintha a 3. Ukrán front vonult volna át itt, vagy legalábbis a Déli Hadseregcsoportja... Vagy 2 óra keresgélés után, amikor Syaky-t és Gergõkét is felhívtuk telefonon, meg GPRS-es Interneten (ami nekem ezidáig - összes barátnőmet is beleértve - messze a legjobb kapcsolatom) megnéztük a ládaleírást, sőt, vagy 500 méterrel arrébb magát a két mamutfenyőt is megtaláltuk, rájöttünk, hogy a mamutfenyőkről elnevezett ládának annyi köze van a mamutfenyőkhöz, mint Casanovának a bossanovához: "Kissé" áthelyezték a ládát. Miután többszörösen kipróbáltam, hogy a túraboltban vásárolt kabátom tényleg nem szakad tovább, rá is leltünk a ládára mintegy fél méterre attól a helytől, ahol Georgio 2 órája állt, egy olyan rózsabokorba rejtve, amilyenbe ha Csipkerózsikát rejtették volna, még ma is aludna... (És nem ezért, mert jó szagú a paplan az újfajta öblítőtől...)
Arról nem beszélve, hogy maga a hely olyan csúnya és szemetes volt, hogy amikor e-mailben elküldtem a fényképét az egyik barátomnak, először felismerte az antivírus, aztán meg kiszűrte a spam-szűrő...
Nah, mindegy, ez is megvolt, még sincs este... vagy mégis. Ekkorra már igencsak 2 óra felé járt az idő, és az eltervezett ládák felénél sem jártunk. Felpattantunk... izé... felmásztunk a biciklikre, és én azon gondolkoztam, hogyan adom elő otthon a páromnak, hogy a 24 ezer forintos hike and bike kabátom máma már nem szakad tovább... Nem vicces...
A közelben volt a GCobra, ami neve alapján kívánatos volt számunkra, így áttoltuk a bringákat egy olyan réten, amin pár hete valszeg valami ütközet zajlott, mert tele volt bombatölcsérekkel, meg lövészárkokkal. A Russa útmutatása, illetve iránymutatása alapján (mert ugye térkép a demó alatt nem volt) egy alkalmas irányúnak látszó erdei úton, ami kivételesen még szép is volt, problémamentesen megtettük az út 99 %-át, amikor hirtelen elénk ugrott egy 4 méter magas, jobbra-balra vagy 5-5 kilométer hosszan húzódó vadkerítés... Nah, ez sem lesz meg (utoljára ilyet gimiben gondoltam, amikor elsős "szivarként" megtetszett egy végzős nehézbombázó...)! Mivel a következő két láda balra volt, szépen elódalogtunk balra.
Röpke 5-6 kilométeres erdei rallye, és Budakeszi nyugati részének megtekintése után a körbezárt villámot árusító szalon mellett a Russa azt mutatta, hogy menjünk keletre, mert arra van a Néma Vár, vagy mit t'om én. És máig se t'om, mert ugye a demó Russa alatt nincs térkép, meg vízrajz sem, így azt a mindössze 4 méter széles folyót nem is sejtettük, ami aztán elvágta az utunkat. Jobb ötlet híján ennek partján folytattuk utunkat a Kaptárkövek felé.
Azt nem gondoltam volna, hogy Budapesttől 10 kilométerre ekkora tanya van, mint amire bukkantunk. Állatokkal, legyekkel, és... kutyákkal. Utóbbiak jöttünkre szép számban özönlöttek ki, és megindultak felénk.
"Most mi lesz?" kérdezte Georgio, majd mivel nem válaszoltam, hozzátette - kissé hangosabban és idegesebben - "Mit csinálunk?!?" Élveztem a pillanatot, mert ő meg volt győződve arról, hogy kutyaeledel lesz belőlünk.
"Csak ne maradj le!" kiáltottam neki vagányan, mint a filmeken, mert én viszont tudtam, hogy ami a (kissé szakadt) kabátom cipzárjának felhúzóján lóg, az nem csak arra alkalmas, hogy egy-egy zökkenőnél kiverjen egyet-kettőt az első fogaim közül, hanem (remélhetőleg) alkalmas a kutyák távol tartására is, tekintettel arra, hogy kutyasípként árulták egy francia érdekeltségű sportáruházban... Igaz, hogy tesztelni még csak autósokon volt alkalmam, közülük egy sem harapott meg, viszont oly' heves fékezésbe kezdtek, amit örömmel láttam, főleg azután, hogy sípos karrierem kezdete előtt ugyanezen autósok többször el kívántak taposni, pedig akkor is nekem volt elsőbbségem...
Bízva abban, hogy erre a másik állatfajra is hat a dolog, nagy levegőt véve belefújtam.
Ezután csak arra emlékszem, hogy a kutyák egy képzeletbeli, 10 méter sugarú körön belülre nem mertek jönni, ezzel egyidőben több katicabogár rémülten torpant meg a levegőben...
Miután ebből az életveszélyes helyzetből is kikeveredtünk, folytattuk utunkat a Kaptárkövek felé. Azt mondják, ugyanabba a folyóba nem léphetsz kétszer... Dehogynem! Mondanom sem kell, hogy a Kaptárkövek láda egy szikla tetején volt elhelyezve, a szikla tövében ugyanaz a folyó sunnyogott, megakadályozva, hogy megközelítsük a ládát...
Úgy döntöttünk, hogy hazafelé vesszük az irányt. A dilemma az volt, hogy forduljunk vissza, vagy reménykedjünk abban, hogy az út, ami látszólag a hegyek tövében kanyargott, vezet is valahová. Inkább reménykedtünk... Az előzmények után szinte természetes, hogy az út szákutca volt, és 20 percnyi rázkódás után ott álltunk egy völgyben, ahonnan az az egy kijárat vezetett ki, amin bejöttünk.
Georgio ekkor vett észre egy "ösvényt", ami meredek volt ugyan, de látszólag az egyik kisebb hegyre vezetett fel, ami mögött az országutat sejtettük. Nekiálltunk feltolni a bringákat, minden öt lépés után négyet csúsztunk vissza, de valahogy elértük az út kanyarulatát. Ekkor már láttuk, hogy ez nem más, mint egy motokrossz pálya, az út nem vezet sehová, csak lefelé, mint egy fejtetőre állított U betű. Viszont lefelé olyan meredek volt, hogy esélyünk nem volt egy darabban leérkezni...
Szerencsére a bokrok közt leltünk egy nyiladékot, amin benyomakodva kis fennsíkra leltünk, ami valóban a Gyári úthoz vezetett. Átcsörtetve pár bokron egyszer csak kibukkantunk egy olyan kanyarban, ahol mintegy 10 percnyi próbálkozás után át tudtunk jutni a másik oldalra. Innen már csak 10 kilométer volt Georgio lakhelye a Gazdagréten, onnan meg csak további 17 nekem hazáig.
Alig volt este 10, amikor hazaérkeztem.
A nap eredménye: 3 megtalált láda, 3 meg nem talált láda. Mégis: élmény volt, felejthetetlen.
Na, valahogy így kirándulnak a mániások.
Szerintem mindenki hallott már a Geocaching-rõl. Aki nem az utánanézhet. Nem is olyan régen én is megfertőződtem vele, így mesélem is az ismerőseimnek az élményeimet. Legtöbben ilyesmiket szoktak kérdezni tőlem: "Ez egy verseny?", "Mi az ajándék a megtalálóknak?", "Mi a jutalom?" És amikor elmondom, hogy ajándék és jutalom az nincs, illetve az ajándék maga az élmény, furcsán néznek rám...
A Geocaching a kirándulás modernizálása. Sokan csináljuk, ki így, ki úgy. Én barátokkal szoktam, néha éjjel (a 24 ökrös 23.30-kor lett meg...). Vannak akik méregdrága felszereléssel, és vannak akik a technika vívmányai helyett hagyományos módszerekkel. A GPS nagyban megkönnyítheti a dolgunkat, elvégre egy GPS-es ládakereső játékról van szó... Vannak könnyebb megtalálások, és vannak nehezebbek, a honlapon található skála nem mindig tükrözi a valóságot. Sokan szeretjük ezt a szabadidős tevékenységet, ki ezért, ki azért. Élményeink is keletkeznek szép számmal.
Az én legszürreálisabb élményem az volt, amikor Georgio barátommal, biciklivel vágtunk neki.
2006. őszén történt, egy szép nyárias napon. Gyurival azt beszéltük meg, hogy a Fogaskerekűnél találkozunk, onnan fel a Hegyre, majd a túloldalon leereszkedünk.
Miután vagy 3 fogaskerekűt elengedtem, éltem a gyanúperrel, hogy Georgio is itt kell, legyen valahol, csak udvariasabb annál, minthogy felhívjon telefonon: "Hol késel?" Így történt, hogy én a vonat elejénél, Õ a vonat végénél várt még fél órát a megbeszélt időpont után. Miután telefonon kiderítettük ezt a tényt, arra gondoltam, hogy legközelebb GPS pozíciót adok meg, az legalább 10 méter pontos...
Becíheltük a bringákat a fogaskerekűbe, és arra gondoltam, biztos összekenhettem az arcomat valami olajjal, mert furcsán néztek rám (ránk) az emberek. Aztán rájöttem, hogy csak a bringát nézik, ami valóban furcsa látványt nyújtott. A térkép táskában a PDA figyelt, amihez mindenféle vezetékek csatlakoztak, és néha bemondta, hogy "a dzsípieszvétel megszűnt. A külső GPS antenna diszkréten lógott. Első lámpából kettő, egy a látni, egy másik a látszani kedvéért. (Délelőtt 10 órakor nem sejtettem, hogy szükség lehet rájuk. Én naiv...)
Azt is tudni kell, hogy az én bringámon olyan csomagtartó-táska van, amivel többen a Párizs-Dakarnak neki mernének indulni. Aki sokat bringázik, annál van bicikli belső (Nekem volt már kettős defektem, így nálam azonnal kettő!), szerszámok (Heavy tools és Gerber multifunkciós bicska, utóbbi a Meggájver-féle svájci bicska utódja, egy egyszerűbb űrsiklót simán felkészítek velük az indulásra...), aztán pumpa (Ha leeresztene a hangulat), túlélő kötél (Hátha valamit megbízhatóan oda kell kötni valamihez...) vagy 100 méter, plusz egy pulcsi (Életem leghidegebb telét egy nyáron éltem át, mert nem volt nálam meleg pulcsi), esőkabát és esőnadrág (Augusztus 20-án jól jött, még sosem néztem egyedül a rakpartról a tűzijátékot, de idén mindenki elszaladt, ami először vicces volt, aztán hazafelé tekerve, a kidőlt fákat kerülgetve a Könyves Kálmán körúton már kezdtem kételkedni, a Híradót látva meg egyenesen elborzadtam. Szegény emberek!), függőágy (Csak két, megfelelő távolságra lévő fa kell hozzá, és bárhol Hawaii-t varázsolok velük. Legutóbb a Dunaparton installáltam, néztek is a népek, amikor kifeszítettem a Rómain...), kötszer (Az emberi test sérülékeny szerkezet, legnagyobb szervünk a bőrünk, nem árt a javítóanyag, bár amennyi nálam van, azzal a tévé ostrománál elláthattam volna mindenit, és még maradt is volna), egyéb láthatósági csíkok (Nem mintha az autósok többsége kilátna a szélvédőn keresztül), papírzsepi és WC papír (Biztos pszichés, de a természet lágy ölén valahogy mindig rámérik...). A kormányon fedélzeti komputer, sebességet, pedálfordulatszámot mér, mellette pulzusmérős óra (ami állítólag 50 méterig vízálló, én hülye meg a nyáron 51 méterre mentem be a térdig érő Balatonba, be is ázott... Hiába, nem szabad ezeket a szerkezeteket túlterhelni!), mindezek olyan módon rögzítve, hogy egyszerűen vonzzák a tekintetet.
Míg felvitt minket a fogaskerekű, összelőttük a PMR rádiókat, mert a geokesser nem is ember, ha nem figyeli a 4/12-t...
Gyanakvó pillantások közt "eltoltuk a biciklit", azaz kitoltuk a kocsiból. Okulva a tavaly történtekből (amikor is a fogaskerekű vezetője meg akart minket verni, mert a "peronzár vonal előtt majdnem felszálltunk a biciklire, ezzel majdnem veszélyeztetve a közlekedés biztonságát"), csak biztonságos távolságban szálltunk nyeregbe. Azt írtam, szálltunk? Esetemben helyesebb szó a kászálódtam, mert a rendszer (navigációs - pulzusmérős - pedálfordulatszám-mérős - multimédiás) életre csiholása külön mutatvány, főleg bringás kesztyűben. El is mondta párszor, hogy újratervezés, mert aljas módon olyan helyeken is mentünk, ahol autóval nem lehet, mégis szabályos... a bicikli már csak ilyen (lehet, hogy ezzel újat mondtam? Upsssz).
Georgio is beizzította a Russát, így már Sancho is ott volt velünk, akinek a hangján mondogatta szorgalmasan, hogy "Van dzsípíeszjel!", amin egy idősebb házaspár először elcsodálkozott, majd körülnézett, hogy oké, hogy van, de hol?
A dzsípíesz- és turistajeleket követve elindultunk a Normafa Fókusza felé, amit a hasonló nevű műsorhoz (mármint Normafa, hihihi) közeli személyek telepítettek, és amit roppant nehéz volt meglelni, tekintve, hogy egy centi vastag cserjékből álló bozótban egy alig 1 méter átmérőjű tuskóba volt rejtve, ami úgy beleolvadt a környezetbe, mint kezdő hóember a forró aszfaltba. Meg is dolgoztatta a GPS-t rendesen, főleg miután Georgio rámutatott, hogy "Ott van, ni!"
Rossz nyelvek szerint (ezalatt főleg Georgio rossz nyelvét kell érteni) nekem SiRF IV-es GPS-em van, ami annyit tesz, hogy szerinte én megvárom, amíg valaki megtalálja helyettem... Van benne némi igazság, de mit csináljak, ha a geocaching ürügyén elkövetett kirándulásokból (is) én leginkább a társaságot, meg a kilátást élvezem (meg a szendvicseket). Egyébként az én SiRF IV-es GPS-emet még jóapám építette be a 70-es évek kezdetén, az arcom mértani közepén csücsül, és nem éppen fitos, viszont alagútban sem veszti el a jelet. Ez után szoktam leginkább menni, arról meg nem tehetek, hogy kevés kivétellel (amikre később visszatérek), a lelkes kesserek úgy letapossák a láda környékét, hogy még az én SiRF IV-esem is könnyedén megtalálja.
Miután bejegyzést tettem a logbook-ba, kinéztünk egy közeli ládát, és megindultunk a Budakeszi Vadaspark irányába.
Persze csak azután, hogy a PMR rádión rövid üzenetet váltottunk valakikkel, akik szintén az erdőket járják, és ezt feltétlenül meg szerették volna osztani velünk. A hegyről lefelé ereszkedve többször vételi kísérletet hajtottunk végre, mert mi is el akartuk mondani valakinek, hogy éppen kirándulunk, így a csendre vágyó "hagyományos" kirándulók a hangos "Van dzsípíeszjel!", a "Nincs dzsípíeszjel" és a roger beep-ek közt, bicikli-szerű kétkerekű Istenverésen suhanó két jelenségre lettek figyelmesek, akik elsuhantak jobbra, majd pár másodperc múlva ugyanonnan bukkantak elő, és mégis inkább a bal oldali ösvényen tűntek el...
Makkosmáriát érintve próbáltunk a Vadaspark felé közeledni, ami nem volt kis feladat, mert az éj leple alatt aljas mesterkedők felhúztak pár ezer luxusingatlant, amit nem átallottak Budakeszinek elnevezni, és így kénytelenek voltunk a toronyiránt helyett a cikcakkot választani. Még szerencse, hogy Budakeszin az utcák "nem meredekek", így a tüdőnket nem köptük ki, csak majdnem, mire elértük a bejáratot. A geocachingben az a szép, hogy a ládákat sosem a látnivalóhoz, hanem attól biztonságos távolságban helyezik el (ezt hívják rejtésnek), így a Vadasparkról nem nagyon tudok mesélni, mert az erdőben tologattuk a bringákat, csigavonalban közelítve a ládához, amit végül megint Georgio talált meg (a rutin, meg az évek, ugye...). Lapos pillantásai közepette (melyekből kiéreztem azt a bizonyos SiRF IV-essel kapcsolatos vádat) beírtam a logbookba, majd megegyeztünk, hogy eszünk valamit.
Lepakoltunk egy közeli rönk-asztalra, aminél normál esetben egy 12 tagú család kényelmesen elfogyaszthatott volna egy kisebb Karácsonyi ebédet, de nekünk annyi kütyünk volt, hogy a szendvicseknek, meg az üccsinek már nem maradt hely.
Gyors szendvicsezés, és Russa installálás után (Georgio fejéből kipattant, hogy a Russának van egy ingyenes verziója, ami alá térképet nem lehet tölteni ugyan, de a láda adatbázist feltöltve legalább az irányt és a távolságot mutatná nekem is, és az nekem nagyon jó lenne), elindultunk a Mammutfenyõk felé.
Szerencsére innen csak ereszkedni kellet, majd amikor úgy láttuk a Telki felé menő úton, hogy nagyjából balra van a láda, egy alkalmasnak látszó mezei úton nekivágtunk a csalitosnak.
Hát, sok élményben volt már részem, és a bringa is gurult már egy-két féle úton, de egy kis tisztáshoz érve a kerék mintegy 15 centi mélyen süllyedt valami olyan barnába, amiről először csak sejtettem, hogy mi lehet, aztán a szagát is megéreztem. Szarvas etető volt ez a tisztás, és ezek szerint a folyamat input és output része is itt zajlott. Rimánkodtam magamban, nehogy elvesszem az egyensúlyomat, és le kelljen tennem a lábam, és Georgio arcán is láttam, hogy valami ilyesmin gondolkozik. A vicc jutott eszembe, amikor Kõszegre utazik a pasi, de nem tudja megjegyezni a város nevét, ezért az egyik kezébe egy követ, a másikba egy szeget fog, majd így mondogatja, hogy kő-szeg, kő-szeg. Ekkor megláttam a VAS etetőhordókat, és egy másik város jutott eszembe: Szar-vas. Na, ennél a résznél majdnem letettem a lábam...
Ezen is túljutottunk, amikor is Georgio a PDA-ra nézve határozottan megindult egy nádas felé, mert a kütyü oda helyezte a GCMamm helyét. Meglepetten néztem körül, mert azt gondoltam, hogy egy mamutfenyőt csak észrevennék, de kettőt biztosan... Itt meg semmi ilyesmi, már amennyire hézagos botanikai műveltségem erre következtetni engedett.
Miután Gyuri ragaszkodott hozzá, hogy márpedig ő most pont rajta áll a megjelölt ponton, kezdtünk gyanakodni, hogy valami enyhe átverés lehet a dologban. A hely mellet szólt, hogy úgy le volt taposva a nádas, mintha a 3. Ukrán front vonult volna át itt, vagy legalábbis a Déli Hadseregcsoportja... Vagy 2 óra keresgélés után, amikor Syaky-t és Gergõkét is felhívtuk telefonon, meg GPRS-es Interneten (ami nekem ezidáig - összes barátnőmet is beleértve - messze a legjobb kapcsolatom) megnéztük a ládaleírást, sőt, vagy 500 méterrel arrébb magát a két mamutfenyőt is megtaláltuk, rájöttünk, hogy a mamutfenyőkről elnevezett ládának annyi köze van a mamutfenyőkhöz, mint Casanovának a bossanovához: "Kissé" áthelyezték a ládát. Miután többszörösen kipróbáltam, hogy a túraboltban vásárolt kabátom tényleg nem szakad tovább, rá is leltünk a ládára mintegy fél méterre attól a helytől, ahol Georgio 2 órája állt, egy olyan rózsabokorba rejtve, amilyenbe ha Csipkerózsikát rejtették volna, még ma is aludna... (És nem ezért, mert jó szagú a paplan az újfajta öblítőtől...)
Arról nem beszélve, hogy maga a hely olyan csúnya és szemetes volt, hogy amikor e-mailben elküldtem a fényképét az egyik barátomnak, először felismerte az antivírus, aztán meg kiszűrte a spam-szűrő...
Nah, mindegy, ez is megvolt, még sincs este... vagy mégis. Ekkorra már igencsak 2 óra felé járt az idő, és az eltervezett ládák felénél sem jártunk. Felpattantunk... izé... felmásztunk a biciklikre, és én azon gondolkoztam, hogyan adom elő otthon a páromnak, hogy a 24 ezer forintos hike and bike kabátom máma már nem szakad tovább... Nem vicces...
A közelben volt a GCobra, ami neve alapján kívánatos volt számunkra, így áttoltuk a bringákat egy olyan réten, amin pár hete valszeg valami ütközet zajlott, mert tele volt bombatölcsérekkel, meg lövészárkokkal. A Russa útmutatása, illetve iránymutatása alapján (mert ugye térkép a demó alatt nem volt) egy alkalmas irányúnak látszó erdei úton, ami kivételesen még szép is volt, problémamentesen megtettük az út 99 %-át, amikor hirtelen elénk ugrott egy 4 méter magas, jobbra-balra vagy 5-5 kilométer hosszan húzódó vadkerítés... Nah, ez sem lesz meg (utoljára ilyet gimiben gondoltam, amikor elsős "szivarként" megtetszett egy végzős nehézbombázó...)! Mivel a következő két láda balra volt, szépen elódalogtunk balra.
Röpke 5-6 kilométeres erdei rallye, és Budakeszi nyugati részének megtekintése után a körbezárt villámot árusító szalon mellett a Russa azt mutatta, hogy menjünk keletre, mert arra van a Néma Vár, vagy mit t'om én. És máig se t'om, mert ugye a demó Russa alatt nincs térkép, meg vízrajz sem, így azt a mindössze 4 méter széles folyót nem is sejtettük, ami aztán elvágta az utunkat. Jobb ötlet híján ennek partján folytattuk utunkat a Kaptárkövek felé.
Azt nem gondoltam volna, hogy Budapesttől 10 kilométerre ekkora tanya van, mint amire bukkantunk. Állatokkal, legyekkel, és... kutyákkal. Utóbbiak jöttünkre szép számban özönlöttek ki, és megindultak felénk.
"Most mi lesz?" kérdezte Georgio, majd mivel nem válaszoltam, hozzátette - kissé hangosabban és idegesebben - "Mit csinálunk?!?" Élveztem a pillanatot, mert ő meg volt győződve arról, hogy kutyaeledel lesz belőlünk.
"Csak ne maradj le!" kiáltottam neki vagányan, mint a filmeken, mert én viszont tudtam, hogy ami a (kissé szakadt) kabátom cipzárjának felhúzóján lóg, az nem csak arra alkalmas, hogy egy-egy zökkenőnél kiverjen egyet-kettőt az első fogaim közül, hanem (remélhetőleg) alkalmas a kutyák távol tartására is, tekintettel arra, hogy kutyasípként árulták egy francia érdekeltségű sportáruházban... Igaz, hogy tesztelni még csak autósokon volt alkalmam, közülük egy sem harapott meg, viszont oly' heves fékezésbe kezdtek, amit örömmel láttam, főleg azután, hogy sípos karrierem kezdete előtt ugyanezen autósok többször el kívántak taposni, pedig akkor is nekem volt elsőbbségem...
Bízva abban, hogy erre a másik állatfajra is hat a dolog, nagy levegőt véve belefújtam.
Ezután csak arra emlékszem, hogy a kutyák egy képzeletbeli, 10 méter sugarú körön belülre nem mertek jönni, ezzel egyidőben több katicabogár rémülten torpant meg a levegőben...
Miután ebből az életveszélyes helyzetből is kikeveredtünk, folytattuk utunkat a Kaptárkövek felé. Azt mondják, ugyanabba a folyóba nem léphetsz kétszer... Dehogynem! Mondanom sem kell, hogy a Kaptárkövek láda egy szikla tetején volt elhelyezve, a szikla tövében ugyanaz a folyó sunnyogott, megakadályozva, hogy megközelítsük a ládát...
Úgy döntöttünk, hogy hazafelé vesszük az irányt. A dilemma az volt, hogy forduljunk vissza, vagy reménykedjünk abban, hogy az út, ami látszólag a hegyek tövében kanyargott, vezet is valahová. Inkább reménykedtünk... Az előzmények után szinte természetes, hogy az út szákutca volt, és 20 percnyi rázkódás után ott álltunk egy völgyben, ahonnan az az egy kijárat vezetett ki, amin bejöttünk.
Georgio ekkor vett észre egy "ösvényt", ami meredek volt ugyan, de látszólag az egyik kisebb hegyre vezetett fel, ami mögött az országutat sejtettük. Nekiálltunk feltolni a bringákat, minden öt lépés után négyet csúsztunk vissza, de valahogy elértük az út kanyarulatát. Ekkor már láttuk, hogy ez nem más, mint egy motokrossz pálya, az út nem vezet sehová, csak lefelé, mint egy fejtetőre állított U betű. Viszont lefelé olyan meredek volt, hogy esélyünk nem volt egy darabban leérkezni...
Szerencsére a bokrok közt leltünk egy nyiladékot, amin benyomakodva kis fennsíkra leltünk, ami valóban a Gyári úthoz vezetett. Átcsörtetve pár bokron egyszer csak kibukkantunk egy olyan kanyarban, ahol mintegy 10 percnyi próbálkozás után át tudtunk jutni a másik oldalra. Innen már csak 10 kilométer volt Georgio lakhelye a Gazdagréten, onnan meg csak további 17 nekem hazáig.
Alig volt este 10, amikor hazaérkeztem.
A nap eredménye: 3 megtalált láda, 3 meg nem talált láda. Mégis: élmény volt, felejthetetlen.
Na, valahogy így kirándulnak a mániások.
2009. július 1., szerda
Sziget, bringa, csúszda
Van énnékem egy keresztlányom. Rajongásunk egymás iránt kölcsönös. Csodálatom iránta határtalan.
Még nincs négy a lelkem, de az eszét sok fölnőtt megirigyelhetné. De talán mindenki így érez azon gyermekek iránt, akikkel közelebbi kapcsolatba hozza a sors.
Sajnos saját gyermekünk még nincs, de dolgozunk rajta. 5 éve, már orvosi segítséggel is. Egyszer sikerül. De addig is végtelen vágyunkból fakadó éhségünket Elisával próbáljuk csillapítani, mert önzőek vagyunk. Szerencsére a héten nálunk nyaral ez a szőke tündér.
Mivel a bringa az életem része, mindenképpen szerettem volna egy bringás programot. Amolyan laza "eltekerünk, jól érezzük magunkat, hazatekerünk" típusú találkozást. Ezért aztán a nagy pakolásban nem felejtettük el a sógorom bringájáról lecsavarozni, az én bringámra meg felcsavarozni a gyerekülés tartóját. Így semmi akadálya, hogy én mögöttem a gyermekkel, a párom pedig az én "régi" bringámmal a csomagokkal nekiinduljunk a Hajógyárinak. Azért oda, mert nem annyira zsufi, mint a Margit, emellett van egy szuper ingyenes csúszdapark - hogy miért nem volt ilyen, amikor én még kissrác voltam! -, mellette játszótér. Ideális egynapos program.
Miután sikerült a bringás táskába és egy plusz hátizsákba belegyömöszölni mindent, amire egy ilyen csöppségnek szüksége lehet, nekiindultunk. Át az Árpád hídon, majd a Filatori gát felé be a szigetre. Az első és legfontosabb tapasztalatom: az autósok valahogy jobban megállnak, ha gyerek ül mögötted. Szinte csodálkoztam, hogy akkor is átengednek, ha nem is akartam átmenni. Szóval csak a magányos bringást tapossák el, a gyerek azért még jelent valamit.
Miért volt jó a bringa? Mert természetesen nagyjából 20 perc után észrevettünk egy kullancsot a gyermek fején, így hamar visszatekertünk a párom munkahelyére, ahol az ápolónő ki is szedte. Ezután vissza a szigetre, nagyjából egy órát fecséreltünk el a nagy ijedségre való tekintettel tett kisebb fájdalomdíj bevásárlásával együtt. Ha kocsival megyünk, ez a duplája lett volna, tömegközlivel pedig a nap végét jelentette volna. Így a rugalmas bringás megoldással szinte észre sem vettük. Mivel a bringa elbírja, vittünk pokrócot, amin a gyermek tudott volna aludni egy órácskát az árnyékban. Persze annyira fel volt spanolva, hogy az alvás elmaradt.
Helyette kis hintázás, aholis megtanulta, hogyan kell hajtani magát. És végül csak kipróbálta az óriás csúszdákat is, amelyekre délelőtt rá sem mert nézni. Mondanom sem kell, hogy az ötvenedik lecsúszásnál már én állítottam le, mert kezdett kicsit vörösödni a kis feje a sok felszaladgálástól.
Végül úgy hat óra körül elindultunk haza, és a gyermek bebizonyította, hogy a kerékpáros ülésben is tökéletesen lehet aludni. Tette ezt egészen addig, amíg el nem eredt az eső. Szerencsére a zápor pont egy dinnyeárus sátra előtt ért minket, aki volt olyan rendes és megengedte, hogy beálljunk az eső elől. Így még csak el sem áztunk és az esőkabátokat is csak azért vettük fel, mert nálunk voltak... Ezúton is köszi az Északi összekötő vasúti híd budai lábánál lévő dinnyés srácnak!
Onnan hazafelé Elisa végig énekelte az utat, mi pedig az Újpest központ metrómegállótól a sínek mellett a Balzsam utca - Göncöl utca - Röppentyű utca - Pap Károly utca útvonalon hazatekertünk. A vége meglepi volt, hiszen nagyon frankó bringautat szélesítettek oda, amin kényelmes tempóban nagyon biztonságban éreztük magunkat.
A nap végén Elisa élményekkel tele, gyakorlatilag álomba zuhant, ezek szerint a bringaülésben mégsem pihentető az alvás...
A Hajógyári szigetet és rajta a csúszdákat nagyon ajánlom minden gyerekkel megáldott bringásnak.
Kedvcsináló Qik videó itt: http://qik.com/video/2031423
Még nincs négy a lelkem, de az eszét sok fölnőtt megirigyelhetné. De talán mindenki így érez azon gyermekek iránt, akikkel közelebbi kapcsolatba hozza a sors.
Sajnos saját gyermekünk még nincs, de dolgozunk rajta. 5 éve, már orvosi segítséggel is. Egyszer sikerül. De addig is végtelen vágyunkból fakadó éhségünket Elisával próbáljuk csillapítani, mert önzőek vagyunk. Szerencsére a héten nálunk nyaral ez a szőke tündér.
Mivel a bringa az életem része, mindenképpen szerettem volna egy bringás programot. Amolyan laza "eltekerünk, jól érezzük magunkat, hazatekerünk" típusú találkozást. Ezért aztán a nagy pakolásban nem felejtettük el a sógorom bringájáról lecsavarozni, az én bringámra meg felcsavarozni a gyerekülés tartóját. Így semmi akadálya, hogy én mögöttem a gyermekkel, a párom pedig az én "régi" bringámmal a csomagokkal nekiinduljunk a Hajógyárinak. Azért oda, mert nem annyira zsufi, mint a Margit, emellett van egy szuper ingyenes csúszdapark - hogy miért nem volt ilyen, amikor én még kissrác voltam! -, mellette játszótér. Ideális egynapos program.
Miután sikerült a bringás táskába és egy plusz hátizsákba belegyömöszölni mindent, amire egy ilyen csöppségnek szüksége lehet, nekiindultunk. Át az Árpád hídon, majd a Filatori gát felé be a szigetre. Az első és legfontosabb tapasztalatom: az autósok valahogy jobban megállnak, ha gyerek ül mögötted. Szinte csodálkoztam, hogy akkor is átengednek, ha nem is akartam átmenni. Szóval csak a magányos bringást tapossák el, a gyerek azért még jelent valamit.
Miért volt jó a bringa? Mert természetesen nagyjából 20 perc után észrevettünk egy kullancsot a gyermek fején, így hamar visszatekertünk a párom munkahelyére, ahol az ápolónő ki is szedte. Ezután vissza a szigetre, nagyjából egy órát fecséreltünk el a nagy ijedségre való tekintettel tett kisebb fájdalomdíj bevásárlásával együtt. Ha kocsival megyünk, ez a duplája lett volna, tömegközlivel pedig a nap végét jelentette volna. Így a rugalmas bringás megoldással szinte észre sem vettük. Mivel a bringa elbírja, vittünk pokrócot, amin a gyermek tudott volna aludni egy órácskát az árnyékban. Persze annyira fel volt spanolva, hogy az alvás elmaradt.
Helyette kis hintázás, aholis megtanulta, hogyan kell hajtani magát. És végül csak kipróbálta az óriás csúszdákat is, amelyekre délelőtt rá sem mert nézni. Mondanom sem kell, hogy az ötvenedik lecsúszásnál már én állítottam le, mert kezdett kicsit vörösödni a kis feje a sok felszaladgálástól.
Végül úgy hat óra körül elindultunk haza, és a gyermek bebizonyította, hogy a kerékpáros ülésben is tökéletesen lehet aludni. Tette ezt egészen addig, amíg el nem eredt az eső. Szerencsére a zápor pont egy dinnyeárus sátra előtt ért minket, aki volt olyan rendes és megengedte, hogy beálljunk az eső elől. Így még csak el sem áztunk és az esőkabátokat is csak azért vettük fel, mert nálunk voltak... Ezúton is köszi az Északi összekötő vasúti híd budai lábánál lévő dinnyés srácnak!
Onnan hazafelé Elisa végig énekelte az utat, mi pedig az Újpest központ metrómegállótól a sínek mellett a Balzsam utca - Göncöl utca - Röppentyű utca - Pap Károly utca útvonalon hazatekertünk. A vége meglepi volt, hiszen nagyon frankó bringautat szélesítettek oda, amin kényelmes tempóban nagyon biztonságban éreztük magunkat.
A nap végén Elisa élményekkel tele, gyakorlatilag álomba zuhant, ezek szerint a bringaülésben mégsem pihentető az alvás...
A Hajógyári szigetet és rajta a csúszdákat nagyon ajánlom minden gyerekkel megáldott bringásnak.
Kedvcsináló Qik videó itt: http://qik.com/video/2031423
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)