2012. április 12., csütörtök

Pusztaederics by bike

Korábbi blogbejegyzésemben írtam arról, hogy az Őrségbe készülünk. Nos, megvolt a túra, amelynek az első és legfontosabb megállapítását már most, itt az elején leírom, nehogy elfelejtsem: visszamegyünk.
Azt nem lehet mondani, hogy az idő kedvezett volna nekünk, mert a három napból kettőt teljesen elvert az eső. A harmadikat meg a jéghideg levegő tette didergőssé.
De mégis jól éreztük magunkat.
A vonóhorgos bringaszállító beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Az első felhelyezésekor bénáztam ugyan kicsit, ahogyan a biciklik megfelelő sorrendjét és irányát is ki kellett találni, de miután ez megvolt, élveztük a kényelmet.
Annyit azért megjegyzek, hogy állítólag ha eltakarod a hátsó rendszámot, azért megbüntetnek. Persze én szeretek veszélyesen élni és ezúttal megúsztam, de az biztos, hogy ez a fajta megoldás teljesen olvashatatlanná teszi a rendszámot. Kitalálok valami rendszámhelyettesítő megoldást, ha lesz rá időm...
A másik, hogy a nagyobbik bringa, amely 56-os vázzal és 28-as kerékkel rendelkezik, okozott némi fejtörést. Akárhová helyeztem el ugyanis, az első kereke mindig az aszfalttól 15 centire volt csak. Ez pedig könnyen azt eredményezheti, hogy a kiváló magyar utakon egy bukkanónál leér a kerék és letépi a bringát a tartóról. Így aztán az első kereket ki kellett kapni a helyéről, ami némi kényelmetlenséggel jár, hiszen azt valahol, azaz a csomagtartóban kellett elhelyezni. Amikor a kerék sáros, ez nagyon kellemetlen tud lenni.
A kisebbik bringa első kerekét is ki kellett emelni, mert az meg a kormány elfordítását akadályozta. A kormány elfordítása nékül pedig a hátsó ajtón elhelyezett ablak nem nyitható, így a csomagokhoz nem férünk hozzá. Így aztán az állványhoz fűzött remények csak részben teljesültek, de még így is sokkal kényelmesebb így utazni, mint tetőcsomagtartóra feltornázott biciklikkel.
És a lényeg: a fogyasztás tényleg nem nőtt meg, azaz a kocsi meg sem érezte a két felakasztott biciklit.
A felpakolt biciklikről sajnos elfelejtettem képet készíteni, úgyhogy helyette itt egy másik:


Mivel az eső nem csak a kirándulás alatt, hanem az előző napokon is többször esett, a határ kellemesen fel is ázott. Így az első napi biciklizésünk némi sárdagasztás után meghiúsult, inkább visszafordultunk, minthogy még kilométereken keresztül toljuk a bicikliket a bokáig érő sárban. Arra persze azért tökéletesen alkalmas volt a terep, hogy a bicikliket teljesen összesározzuk, így a tisztogatással is eltöltöttünk pár órát. Szerencsére jött egy kellemes jégeső, így az udvarra elhelyezett bicikliket szépen lemosta. Letörölgettük, beolajoztuk őket és nagyjából kész.
A hétvége következő célkitűzése, miszerint megtanítom a keresztlányomat pótkerék nélkül biciklizni, részben teljesült. A pótkerekeket leszereltük, a gyermek nagyon élvezte is a dolgot, de sajnos a pótkerék miatt berögzült dülöngélésről ennyi idő alatt nem lehetett leszoktatni. Ennek ellenére pár perces gyakorlás után már 90%-ban nem kellett fogni a nyereg mögé rögzített rudat. Úgyhogy remény van, majd legközelebb folytatjuk.


A saját gyerekemnek - ha lesz végre - biztosan nem szerelek fel pótkereket, helyette a pedál nélküli bringát fogom előnyben részesíteni. Azzal már az első alkalomtól azt szokja meg a gyerek, hogy egyensúlyozni kell. Nem kell rossz reflexeket kinevelni belőle. És nem mellesleg anno - miután szegény apukám napokat rohangált velem seprűnyéllel a lakótelepen - én magam is úgy tanultam meg végül bringázni, hogy egy kis lejtőn gurulgattam lefelé, miközben a lábaimmal óvatosan ki-ki támasztottam magamat az eldőlés ellen. Ezzel a módszerrel 20 perc volt az, ami apukámnak nem sikerült napok alatt. Tegyük azt hozzá, hogy apuval biciklizve az volt a legnagyobb baj, hogy folyamatosan azt néztem, ki látja, hogy én bringázom. Már akkor is magamutogató voltam... Nem a biciklizésre koncentráltam, ahogyan a keresztlányom is többet nézett oldalra, mint előre. Ráadásul mi a bringatanulás alatt összesen hatszor áztunk meg, úgyhogy végül is ezért hagytuk abba.
Helyette a lányok az esőszünetekben egymást bicikliztették és ezt is nagyon élvezték.


Érdekes feladat volt egyébként az is, hogy a gyermek kis bringáját hogyan rögzítsük a tartóra. Merthogy ennek nincsen felső csöve és a váz is túl kicsi, nem éri át a tartó fesztávját. Javasolnak mindenféle kiegészítő rudat felcsavarozni a bringára, de ez megint csak plusz macera. Végül fejtetőre állítva és némi gumipókot felhasználva azért sikerült rögzíteni a kis cangát is.
Összegezve tehát annak ellenére, hogy gyakorlatilag szinte folyamatosan esett, nagyon élveztük ezt a csendes kis falucskát és vissza is megyünk. Már ha találunk szabad időpontot...

2012. április 4., szerda

Őrség, csend, bringa

Norbi barátom nagyon régóta mondogatja nekem, hogy talált egy szép kis falucskát az Őrségben. Hogy Ők a családjával már voltak ott és nagyon élvezték a nyugalmat és a csendet.
Nagyon nem kell engem egyébként rábeszélni az ilyesmire, mert talán az öregedés teszi, de mostanság sokkal jobban értékelem a nyugalmat, mint a nyüzsgést. Rémálmaimban jöjjön csak elő mondjuk Hajdúszoboszló, ahol másfél óráig keresgéltünk helyet, hogy egyáltalán le tudjunk tenni négy darab törölközőt valahol a földre. Végül aztán nyugágyat béreltem és így egy kavicsos helyen - ahová a százezer román, ukrán és lengyel egyike sem telepedett még le - sikerült egymás mellé elhelyezkednünk. Persze itt sem volt nyugtunk, mert folyamatos a nyüzsgés és a 90%-ban keleti közönség miatt keleti a habitus is. Na, nekem nem hiányzik az ilyen, ahogyan például a zsúfolt medencék sem. Hogy értsd, mire gondolok, íme egy pár másodperces videó:


Na, ehelyett a tömegpszichózis helyett én inkább azokat a helyeket szeretem, ahol nem egymillió fő per négyzetkilométer, hanem egy fő per egymillió négyzetkilométer a népsűrűség. 
Erre számítok Pusztaedericsen, ahová megyünk holnap. Ahogy mindig, most is bebarangoltam a környéket virtuálisan és azt látom, hogy a pihenésre és idegsimításra alkalmas helyszínek mindegyike jellemzően 8 és 30 kilométeres távolság közé esik. Ilyen esetekben pedig azonnal elkezd bennem csilingelni egy kis csengő és azt mondogatja, hogy bringa-bringa-bringa.
Persze el lehet menni ilyen helyekre autóval is, de mennyivel jobb a szabadság érzése, amelyben nagy szerepet játszik a tavaszi szél - amely vizet is áraszt - simogatása az arcunkon. Mennyivel jobb felpattanni a bringára és szépen kényelmesen, harmóniában a környezettel letekerni ezeket a tízenix kilométereket. Mennyivel jobb, amikor már maga az odaút is a kirándulás része és nem az autóban poshadás.
Szóval a legutóbbi vizsgáztatásnál volt annyi eszem, hogy tetettem a kocsira vonóhorgot és még télen, akciósan sikerült rá vennem egy bringaszállító állványt is. Anno a tetőcsomagtartóra szerelhető kettő darab Thule bringasín darabját vettem 20 ezresért (volt olcsóbban is, de mindegyikben dülöngéltek a biciklik engem meg a frász kerülgetett) és hozzá meg kellett venni a tetőcsomagtartót is. Most meg a szintén Thule, de vonóhorogra csattintható, 3 bringa szállítására alkalmas állvány volt egy húszas. Úgyhogy ma vizsgázni fog és megnézzük, mennyire fogja majd vissza az autót - gyanítom, semennyire - és mennyire könnyű rajta elhelyezni a bicikliket és mennyire állnak stabilan.
Ígérem, írok majd erről is pár sort. Azt mindenesetre már előre kiokumláltam és ki is próbáltam, hogy a tartót feltéve is nyitható a kocsi hátsó ajtaján az üveg (Peugeot feature), így a csomagtartó tartalmához mindenkor hozzáférünk. Amit az autós bringaszállításban legjobban gyűlölök, azaz a tetőcsomagtartó felszerelése és a bringasínek felszerelése arra, majd a bringák feltornászása úgy, hogy közben az autót se karcoljam össze, majd egész úton az izgulás, hogy le ne veszekedjenek a tetőről a kedvencek... nos, ez elmarad. Ahogyan remélhetően elmarad a megnövekedett fogyasztás is, hiszen az én autómban az extrém kényelme mellett (francia kocsi tulajok tudják, miről beszélek) az extrém alacsony fogyasztását szeretem (Peugeot HDI-motoros autó tulajok tudják, miről beszélek). Nálam 1 liter fogyasztásnövekedés 20%-ot jelent, amit nehezen viselek el. Ahogyan azt is nehezen viselem, hogy nem mehetünk 100-nál gyorsabban, mert a szél letépi a kocsi tetejéről a bicikliket. Nem nagyon szeretem azt sem, hogy fütyülnek a bringák, mert egyébként a kocsiban nincs zaj, még szélzaj sem. A múlt nyáron inkább előredöntöttük a hátsó üléseket és belülre tettük a bicikliket. Így fogyasztásnövekedés meg szélhang nem volt, de nem kis szívás minden egyes alkalommal ki- és bevarázsolni a bringákat, mert ehhez minimum az első kerekeket és a sárvédőket le kell szerelni. Íme:

Ehelyett most az lesz, hogy az ember 15 másodperc alatt felcsattintja a tartót - amely egyébként a saját dobozában mindig benn van a csomagtartóban és összecsukott állapotban 20x20x50 centi helyet foglal - majd erre a tartóra nagyjából 2 perc alatt felteszi a két bringát. Amikor valahová megérkezünk, bringák le két perc, tartó le és be a csomagtartóba 15 másodperc.Tehát a csomagtartó felszerelésével eltöltött kellemes félóra elmarad, ahogyan az izgalom is, hogy amíg bringázunk, vajon lelopják-e a tetőről a 40 ezrest kóstáló bringasíneket? És ha beválik ez a rendszer, akkor talán végre szétszerelhetem a 2x2 méteres tetőcsomagtartó-bringasín rácsot, ami egyébként a hálószobában, a függöny mögött várakozik, mivel lusta voltam minden egyes alkalommal össze és szétszerelni.
Röviden tehát a vonóhorog - amellett, hogy számos esetben jól jött már azóta utánfutók húzkodásánál - ebben a felhasználási formájában is nagyon hasznos tud lenni. Jó döntés volt felszereltetni.
Hamarosan elindulunk tehát az Őrségbe. Előtte kis kitérőt teszünk Devecser felé, mert odahaza vannak a nyári gumik és ideje ebben a 20 fokban lecserélni a téli gumikat rájuk. Pénteken délelőtt ez meg is történik, majd irány Pusztaederics.
Ígérem, képeket és videókat készítek majd és leírom az élményeimet is. Remélem csak pozitívak lesznek...