2009. november 1., vasárnap

Én nem tudtam azt kérem...

Dehogy is nem tudtam, csak reméltem, hogy mégsem.
Konkrétan mit? Hát azt, hogy a bringások közt is pont annyi jó arc van, mint rossz. Helyesebben: fordítva.
Hajlamos vagyok arra, hogy idealizáljak dolgokat. De ki nem hajlamos erre. Könnyebb így. Könnyebb, mert egyszerűbb. Ha veszem például a biciklit, akkor - mint egyértelműen beazonosítható tárgyat - könnyű megtenni egy embercsoport a többi embertől elkülönítő jelvényének.
Mert a biciklisek mások, ez persze tény. De ne keverjük össze: a biciklisek nem olyanok, mint én. Sokszor azt gondolom, hogy ez a szerencséjük.
Gondoltad-e már nagyképűen azt, hogy ha mindenki olyan lenne, mint Te, akkor milyen jó is lenne a világ? Szép gondolat, de nem igaz.
Ha mindenki olyan lenne, mint én, halálra idegesítenének. Mert folyton nyomnák a dumát, mindig az ősrobbanástól indulnának - még akkor is, ha csupán azt akarják elmesélni, mi is történt velük ma reggel. És mindenen megsértődnének és nem viselnék el, ha az érzékeny lelküket valaki nem veszi figyelembe, miközben ők maguk átgázolnak a náluk gyengébbeken és pusztán lustaságból nem foglalkoznak pont azokkal, akiket szeretnek. Viszont a másik hibáit kreatívan,  tökéletesen odaillő - és éppen ezért nagyon sértő - szavakkal, kioktató stílusban tárnák elé, és elvárnák azt, hogy az illető még örüljön is annak, hogy az arcába vágták azt,  amire nem büszke.
Szerencsére nem mindenki olyan, mint én. Vannak még türelmes, jószándékú emberek, akik még hozzám is türelmesek és bár látják a hibáimat és kedvük lenne kijavítani, inkább segítenek, hogy én magam jöjjek rá mindre.
Visszatérve az elejéhez: a biciklisek között is ugyanannyi seggfej van, mint azok között, akik nem tekernek. Itt vagyok példának én.
A biciklisek között is vannak önző emberek, akik azért tekernek, hogy nekik jó legyen. Szó sincs itt a nagyváros levegőjének tisztábbá tételéről: az egyéni kis boldogságuk motiválja őket és azért ülnek naponta biciklire, hogy nekik jó legyen. Mert ők élvezik, nekik marad meg egy órájuk minden nap.
Az összes jólevegő maszlag pedig nagyrészt csak pozitív mellékterméke az ő önzésüknek.
Helyesebben a mi önzésünknek.
Az én önzésemnek is, például.
Mit lehet tenni?
Részemről megpróbálok őszinte lenni magammal és levetkőzni azokat a dolgaimat, amiket én magam is utálok magamban. Nem lesz könnyű, mert nem vagyok már ötéves.
Másrészt megpróbálom a bringázás önzetlen oldalát erősíteni például azzal, hogy másokat minél kevésbé zavarva teszek eleget ennek a rém önző tevékenységnek.
Fogadom, hogy alázatot fogok gyakorolni. Én leszek az utolsó pondró ezen a világon. Mindenkinek igaza lesz és én fogok attól is elnézést kérni, akitől nem kellene.
És ha beszélhetnékem támad, akkor nem a hülyeségeimet fogom ráeröltetni mindenkire, hanem inkább nyelek egyet és ha már nagyon beszélnem kell, akkor arról fogok beszélni, hogy bringázni jó.
Na, ez jó zagyva lett, de így hagyom. Ilyen most a lelki állapotom...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése