Bevallom, a mai reggelen majdnem leszálltam a nyeregből. Éjjel alig aludtunk, valami olyan állati zajt csapott a szél, hogy végül füldugóval sikerült valahogy álomba szenderednem 2 óra körül. Gondoltam, majd abbahagyja reggelre, de amikor kinéztem az ablakon, a szemközti parkban egy csomó kidölt fa és letört ág képe fogadott. Lehet-e ekkora szélben biciklizni?
Az eső nem gond, a múlt hét óta nem csak vízötlen, hanem már tényleg vízhatlan vagyok. Azt hittem, ha a fejemet, a felsőtestemet és a lábaimat védem a víztől, az elég. Most viszont, hogy végre rászántam magamat a kalucsnira és a cipőm sem ázik szííííjjel, azt kell mondjam, hogy a legfontosabb dolog a cípő beázásmentesítése. Az érzést nagyban befolyásolja ugyanis, ha nem kell vizes sárban tocsogó cipőben nyomni. Szóval vagy a cipő legyen vízhatlan - nem tudom, létezik-e ilyen egyáltalán, de ráírni biztosan ráírják egyikre-másikra -, vagy egy huszáros vágással az ember húzzon a lábára egy kalucsnit, ami megvédi a beázástól. Így aztán az esőben bringázás tényleg csak elhatározás kérdése és sokkal élvezetesebb dolog, mint napsütésben.
De a szél? Azzal mi van? Ma reggel eléggé össze kellett szedjem a bátorságomat, hogy ebben a viharos erejű széllökésektől tarkított szép májusi időben elinduljak otthonról. Kilépve az ajtón a mentők és tűzoltók folyamatos szirénázását hallani, nem túl biztató.
Az utakon a szokásos forgalom háromszorosa, sokan megint inkább autóba ültek és szívnak a dugókban. Nekem persze nagy a szám, közel dolgozom, így ha végül le kell szálljak a bringáról, akkor is betolom tíz perc alatt. De nem kellett. Gondolom a Duna partján vannak akkora széllökések, amik veszélyeztethetik a kerekezőket, de itt, a betonrengetegben szerencsére nem tud annyira nekilendülni a szél, hogy feltaszítson.
Így aztán beértem és az irodaházban a kollégák még nagyobb szemekkel néztek utánam, látván a kezemben a bringás sisakot. "Ugye ma nem bringával jöttél?"
Dehogynem...