2009. június 26., péntek

Özönvíz szárazon

Minden napra egy mese.
Csakhogy ez a mese nem mese.

Én, mint végzett környezetmérnök, abból is katasztrófavédelemre szakosodva, kitűnő diplomával és évfolyamelsőként a Szent István Egyetemen, szóval én mondom, Lópici Gáspár, hogy amit mostanában élünk meg, azt nyugodtan meg lehet szokni, mert állandósulni fog.

A globális felmelegedés egyik ismérve az extrém időjárás. Amiket pedig tegnapelőtt, tegnap és ma láttunk, azt úgy hívják szakmai berkekben, hogy flashflood, magyarul: villámárvíz. Amikor gyorsan jön, gyorsan megy és nagy kárt okoz.

Van rá logikus magyarázat, akit érdekel, olvasgasson utána.
Az én magyarázatom az, hogy a föld gyógyítja magát. Ha kell, kiírtja az élősködőket, minket.

És nem kapunk észbe. Nem vesszük tudomásul, hogy mi magunk okozzuk magunknak az egészet. Azzal, hogy oda is kocsival megyünk, ahová a király is gyalog jár.

Nem kell drasztikusan. Először csak hetente egyszer, aztán hetente kétszer, aztán hetente háromszor, aztán hetente négyszer, aztán hetente ötször. Mármint a munkába bringával menni.
Tömegközlekedés? Az is jó, de az is szennyez.

Szóval: ébresztő!

Íme, ha sikerül, beszúrom a videót, amit ma készítettem. Én ma kocsival voltam, mert muszáj volt. A héten ez volt az egyetlen alkalom...

A videó:

http://qik.com/video/1984090

No comment!

2009. június 24., szerda

A 20, az 20

Korábbi blogomban írtam, hogy gyökeresen megváltozott az életem, mert nagyobb hangsúlyt fektetek a mozgásra. Ez nem változott, most is így van.
Viszont azt kicsit elkiabáltam, hogy ritkán vagyok beteg.
Valószínűleg az történhetett, hogy a reggeli futás után nem hagytam elég időt a száradásnak és a bringán száradtam meg. Így eshetett, hogy másnap estére már belázasodtam és fájt a torkom is. Ez nem baj, mert az ember egy náthából kimászik. Én is kimásztam, már majdnem teljesen. Az viszont szomorú tény, hogy két napot lázasan feküdtem idehaza, majd további három napig olyan nazális problémáim voltak, amiket nem részleteznék.
Elég az hozzá, hogy a Minority Report, azaz a Különvélemény filmváltozatában látott szemész orvos által produkált tüneteim voltak, tehát számomra is meglepő volt, hogy 2 óra alatt el lehet nyomni 40 zsepit.
Túl vagyok rajta, bár nem vagyok még százas. Mondjuk sosem voltam az, de az más tészta.
Ami a lényeg, hogy ki kellett hagyjak egy hetet mind a bringázás, mind a futás terén.
És most jön a lényeg: tegnap este már majdnem megdöglöttem, olyan hiányom volt.
Így aztán ma reggel, amikor a - hála Istennek - régóta betegeskedő tetőventillátor ébresztett a szokásos 5.40-es időpontban, úgy döntöttem, hogy akárhogyan is vagyok, most lemegyek a futópályára.
A ventillátorra hadd térjek vissza egy kicsit! 4 hónapja könyörgünk a közös képviselőnek, hogy javíttassa meg, mert amikor reggel beindul, mi kelhetünk fel, oly' hangos. Nem javíttatja meg, így mi gyakorlatilag 4 hónapja reggel 5.40-kor kelünk. Hétvégén is. Akkor van nyugtunk, ha vidékre megyünk a szülőkhöz.
Tehát ha az ember segítségre vágyik abban, hogyan is keljen fel korán a futáshoz, a legjobb megoldás az elromlott csapágy egy szellőztető ventilátorban, ami úgy búg, mint az Ikarusz busz. Tuti nem alszol vissza. Ha ez nem lenne elég, romoljon el egy másik is, amelyik meg 6.20-kor kapcsol be. A középkorban ezzel egyébként kínoztak. Hatásos. Úgyhogy én ha már úgyis felébredtem, lemegyek futni. Az élet hozta hátrányokat így is előnnyé lehet kovácsolni.
Egyébként a hátrányok előnnyé kovácsolására jó példa a bringával munkába járás is. Magyarázom: mivel az ember a legkevesebb esetben olyan szerencsés, hogy a munkahelyéhez közel lakjon, naponta akár órákat is eltölthet azzal, hogy dolgozni jár.
Budapesten választhat: BKV, vagy autó, vagy motor, vagy bringa.
Sorban:
A BKV retkes, az emberek büdösek és barátságtalanok (általában, nem mind!), a bérlet meg horror.
Autó: nem részletezem, de nekem egy 30-as havonta csak a benzin, nem beszélve arról, hogy megsűrűsödik a szervizigény, amit nem is nagyon lehet forintban kifejezni, hacsaknem így: sok(k).
Motor: ha meguntam az életem. Az autók között, gyakorlatilag védelem nélkül, 50-70 között. Tuti a tanyázás. Egyébként a motorozás sincs ingyen és csak az teheti meg, aki el is tudja rakni a mocit biztonságosan. Én nem tudom.
Bringa: Yes! Kényelmes tempóban, gyakorlatilag ingyen. Erre minden bringás hamar ráérez. És én azzal szoktam kollégáimat húzni amikor megyünk ki a kapun - ők gyalog, én a cangát tolva -, hogy "Nektek mikor kezdődik a szabadidőtök? Mert nekem már megkezdődött." És valóban: én élvezem ahogyan tekerek haza. Arra megyek, amerre kedvem tartja, ha akarok, megállok a szigeten olvasni egy félórát az árnyékban. Rájuk a BKV és a többi zsúfolt utas vár... Így aztán tényleg irigyelnek.
Én pedig olyan ember vagyok, aki nem irigykedik, de az sem zavarja, ha őt irigylik. Az utóbbi még valamilyen szinten szórakoztat is, hiszen ha irigyelnek, az azt jelenti, hogy Nekem - szerintük legalábbis - valamiért jobb. És ez így okés!
Kicsit elkalandoztam, hiszen ott tartottam, hogy ma reggel lementem a futópályára. Jó tócsás volt minden, a legbelső sávon nem is lehetett futni, így a másodikon nyomtam. Nagyon féltem tőle, hogy nagyon lepunnyadtam az elmúlt héten, de nem.
És lehet, hogy mások kiröhögnek, de akkor is leírom: most azzal küzdök, hogy 3200 métert, azaz 8 kört 20 perc alá nyomjam. Ez a jelenlegi célom.
A célok jók. Az első célom az volt, hogy újra tudjak bot nélkül járni. Nem volt könnyű, sok gyógytorna kellett.
A következő célom az volt, hogy ne legyenek fájdalmaim a járásnál. 1 év kellett, mire a bokám és a lábszáram is így gondolta. Már nem is bicegek.
A következő célom az volt, hogy le tudjak futni 8 kört megállás nélkül. Hogy ne sétáljak bele. Nem sikerült azonnal, mert egypercesekkel kezdtem (nem Örkény, hanem egy perc futás után egy perc gyaloglás.) Mindenkinek ajánlom, aki 100 kiló felett van. Azt nem ajánlom, hogy túl gyorsan emelje az adagokat, mert én 2 hét alatt úgy kinyírtam a térdemet, hogy fél év rehabilitáció kellett és az is benne volt a pakliban, hogy porckorong műtét lesz belőle. Szóval óvatosan. Miután a télen pihentettem a térdeimet, a tavasszal óvatosabban újrakezdtem, és már simán megy a 8 köröcske.
A következő célom az volt, hogy az első 1000 menjen 5 percen belül. Ez is megvan, csak utána halok meg maj'nem...
És a mostani célom, hogy a 8 meglegyen 20 percen belül.
A ma reggeli időm 20.40 volt. Másnak nevetséges, de nekem pont egy perccel jobb, mint az eddigi legjobb időm (mármint a lábtörés-elhízás óta). ÉS tegyük hozzá, hogy ha a belső pálya száraz lett volna, meg is van, mert ugyi egy 400-as futópályán van különbség még a sávok között is...
Egyszóval valószínűleg a következő reggelen, úgy 6.20 és 6.40 között valamikor új egyéni csúcs és egy álom beteljesülése következik.
A következő célom pedig, hogy mind a nyolc kört ötperces ezrekkel tudjam futni. Ez azt jelenti, hogy 16 perc alatt futom le a nyolc körömet... Szép álom, de megéri harcolni érte.
És vannak még céljaim, de már ez az utolsó is nagyképű volt részemről...
Be is fejezem, de lezárásként még annyit, hogy ha futás után bringával megyek dolgozni, nem lesz izomlázam és egy kicsit sem áll be a lábam. Mert a bringa levezetésnek is jó...

2009. június 15., hétfő

Nyomjad dagi

Hibás az énképem. Azaz nem úgy látom magamat, mint mások. Magamban-magamról még mindig az a kép él, amit a tükörben valamikor 18-25 éves korom között láthattam utoljára. Akkor voltam ugyanis utoljára annyira boldogan fiatal.
Aztán kezdődtek a gondok. Irodai állás, nó mozgás. Jártam én egy időben Mátyásföldre bringával dolgozni, akkor persze le is adtam amit felszedtem. De aztán a munkahely közel került a lakásomhoz, nagyjából semmit nem is mozogtam. Ekkor lettem nyolcvanról kilencven.
Aztán szerencsére új munkahely a város másik végén, de olyan magasan fenn a hegyekben, amit megint nem nagyon lehetett bringával megközelíteni. Úgyhogy autó - én balga - és megint csak semmi mozgás. Így lettem kilencvenről száz.
Kompenzálások. Nem vagyok én kövér... 100 kiló alatt csak nő van meg gyerek, nem férfi... és satöbbi hülyeségek.
Aztán százról 107 lettem. Itt voltam a "csúcson".
Ekkor már engem is zavart. Hogy egy ruhám se jó rám és egyébként is nem bírok menni tíz lépcsőt.
Futni kell. Dehát a futás unalmas. Még a sportsuliban utáltatták meg velem, Tatán. Jaj, hány Cseke tókört futottam én. Jaj, hány Öreg tókört futottam én. Jaj, de gyűlöltem. Úgyhogy a futás nem vonzott.
A bringa. Az más. Gyerekkoromban először két madzaggal, majd anélkül, elengedett kézzel a lakótelepen 110 kört. Amíg besötétedett. A Partizány bringámmal, amit eleve használtan kaptam és amit minden évben átfestett Jóapám. Utoljára már kályhaezüsttel, mert az volt a legolcsóbb. Meg az volt otthon.
Szóval derült égből jött a villámcsapás: újra bringázni kell.
Ráadásul az egészségpénztár támogatja a bringavásárlást? Nos, ekkor vettem meg életem első új bringáját, a Magellán Polarist. Jó canga, most a mama (aka: kicsi feleségem) használja.
Dehát tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. Eltettem a cangát, várva a jó időt. Januárban volt is egy nap, amikor 15 fok volt, ekkor tekertem vele egy kicsit.
Aztán január 18-án, 19.45-kor a műjégpályán, álló helyemben eltörtem a lábamat. Egyből négy helyen és spirálisan. Hat hét ágy, hat hét rehab, csakóvatosanamennyitérzed...
Ekkor jött megint a bringa. Járni még nem, de tekerni már tudtam. Úgyhogy tekertem, igaz felszállni és leszállni nehéz volt. Egyszer a Hajógyárira vezető hídon még pereceltem is egyet a törött lábamra, de a 36 centis vas jól összefogta. Sínen csak merőlegesen megyünk keresztül...
Szóval tekertem, és a doki másodszor mondta azt, hogy engem tanítani kéne az egyetemen. Először akkor, amikor megnézte a röntgent a törés estéjén, mert ahogyan a nagy könyvben meg van írva, a jobb lábamban térd és boka között minden eltört... Aztán másodszor akkor, amikor a 12 hét elteltével mentem kontrollra, mert a bringának köszönhetően a gyógyulást is egyetemen kellene tanítani. Tökéletesen összeforrt minden, jobb, mint új korában.
Az emberi agy meg egy érdekes dolog, mert amíg futhattam volna, addig gyűlöltem és amikor törött lábbal feküdtem odahaza, akkor meg a futásról álmodtam.
Akkor határoztam el, hogy ha egyszer meggyógyul a lábam, futni fogok. Sokat.
Ez volt 4 éve. A lábam már tényleg oké. Már nyolcvanix kiló vagyok, azaz nem kilencessel kezdődik a súlyom.
Hetente háromszor futok, nem gyorsan. Nem mint a nyúl, csak amolyan sovány malac vágtában.
Amikor lefutottam a köreimnet, lecserélem a cipőmet az SPD-sre és ülök fel a cangára. Reggel 7 óra van, várnak a melóhelyen. Kényelmes levezető kerekezés úgy 12 kilométeren, gyors zuhany a céges zuhanyzóban és kezdődhet a meló.
A térdeim egyre kevesebbet fájnak, bár a csavarok helyét - mert közben azokat kivették Gott sei Dank! - még néha érzem.
Nem futok jól, de már szeretem. Nem vagyok jó bringás, de még mindig szeretem.
Nem érdekel ki mennyivel tapossa, nem érdekel, ki hányszor köröz le a pályán. Élvezem a mozgást.
A fejem nem fájt már vagy 3 éve, évente egyszer vagyok náthás 3 napig és a harmadikra úgy megyek fel egy lendületből, hogy meg sem érzem.
Jól érzem magamat, bár fogyni még kell minimum 5, de inkább tíz kilót.
Úgyhogy mondogatom is magamnak: nyomjad dagi!

2009. június 14., vasárnap

A láthatatlan ember

Csak én érzem úgy, mintha láthatatlan lennék? Mert én úgy érzem.

Láthatatlan vagyok az autósnak és láthatatlan vagyok a gyalogosnak. Láthatatlan vagyok a kutyáját sétáltató mamikának és láthatatlan vagyok a felújítást végző munkásoknak.
Senki nem vesz észre? Pedig némelyikük még rám is néz. Aztán elém lép.
Könyvet lehetne írni arról, hányféleképpen szenvedtem balesetet és hányat kerültem el, néha valóságos csoda folytán. Pár sztori:

Megyek felfelé a Kacsa utcán, a mamika meg sétáltatja a kutyát. Azon a bizonyos sárkányeregető pórázon, amivel a kutya két sarokkal előrébb jár, mint a gazdája. Nade hogyan sétáltatja a mamika? Ő maga az út szélén, a kutya meg a fal alján veszi le az SMS-eket, amiket a többi kutya hagyott neki... A mamika és a kutya között halvány fonal jelzi a kapcsolatot, amit én az utolsó pillanatban veszek észre. Jók a reflexeim és a fékeim, így megállok, de az első kerék már a madzagon. Mivel egy mamikáról van szó - és engem is anya szült, akit szintén anya szült - az ijedtség ellenére moderálom magamat és valami ilyesmit mondok: "Csókolom. Valaki el fogja ütni vagy magát, vagy a kutyust!" Még kedveskedtem is, hiszen a "kutyus" csak nagy jóindulattal volt annak nevezhető, sokkal inkább hasonlított krokodilra, annyiban legalábbis, hogy a hasa a földet érte és kurta lábaival próbálta előre tolni magát. Szóval a "kutyus" gazdája rám néz, 70 éves szemében látni vélem az értelem szikráját. A következő szó hagyja el aszott ajkát: "Leszarom!"
Én pedig, aki falun születtem és szinte szédülök a betonon, én, aki a saját nagyanyáim századeleji stílusához vagyok szokva annyira meglepődök, hogy még üvölteni is elfelejtek. Felszedem az államat, ami a Kacsa utca aszfaltján hevert és szó szerit eltolom a biciklit. Ilyenek a rafkós pesti mamikák, és ennyit a kutyusról.
A megoldás? Rúgjam fel? Az a baj, hogy szeretem a kutyákat - meg úgy általában az állatokat - és nem az a szerencsétlen eb tehet róla, hogy a gazdája értelmi színvonala alulról közelíti az övét? Tehát a megoldás: l a s s a n m e n n i .

Nagyon szeretem a turistákat is. És az a szép, hogy nem is tehetnek róla, hiszen nem ők kérték, hogy a bringagyászt (nagyon tetszik ez a szó) úgy alakították ki, hogy a Parlamentre néző legjobb kilátást 3 másodpercenként szakítják meg a Batyin aljas módon áthaladó bringások. (Egyszer egyébként kiveszek egy nap szabit és kiülök a Batyira, megszámolni, hányan haladunk át egy átlagos munkanapon. Ha van valakinek kedve, csatlakozzatok!) Szóval én csak úgy hívom őket, hogy "ómájgádok", hiszen amikor mögéjük érsz vagy elhaladsz mellettük, általában ezt hallod: ÓMÁJGÁD!
Szóval szegény ómájgádok nem tehetnek róla, hogy az amúgy is keskeny bringautat még ők is használni kénytelenek, sőt legtöbben nem is számítanak rá, hogy van olyan ország a világon, ahol így jelölik ki a főváros legforgalmasabb bringaútját. Szóval ők nem tehetnek róla, ahogyan arról sem, hogy amikor a Parlamenttel a háttérben akarják lefotózni egymást, még véletlenül is ráhátrálnak a bringaútra. És hiába néznek rád, nem látnak, mert sokkal jobban lefoglalja őket, hogy a szerelmük pont a kép közepén legyen?
Megoldás? Anyázni? Több nyelven? "Deine mutter" :)? Vagy emlegetni egy tengerparti napot: Sun of a beach! :) Nem hiszem! A megoldás: l a s s a n m e n n i !

És arról az autós tehet, ha úgy viszik keresztbe az R-zsébet híd alatt a kerékpárúton, hogy az alsó rakpartról felhajtva nem lát semmit a kőkorlát miatt? Ő tehet róla, hogy már teljesen rajta van a bringaúton, mire esélye lenne, hogy meglásson? Nem ő tehet róla! Engem viszont nem vigasztal, hogy nekem volt igazam... A pozitívum: kipróbáltam az új bringás sisakomat, lefejeltem a Renault Express bódéját.
A megoldás? Üvöltözni? Nem hinném! L a s s a n m e n n i !

Eltartott pár évig, hogy megértsem: tényleg én vagyok a láthatatlan ember. És ha úgy is viselkedem, biztonságban vagyok. Tehát hiába néznek rám, nem hiszem el, hogy látnak is. Hiába van elsőbbségem, nem hiszem el, hogy megadják.

Siessen mindenki, én ráérek. Ez az én időm, minden percét élvezem! Én választottam.

2009. június 11., csütörtök

Lassan de biztosan, avagy jó szurkolást

Na, azért csak kiírom magamból, mert ha a méreg benn marad, akkor belülről mérgez.

Nasszóval:

Ahhoz hozzá vagyok szokva, hogy a legnagyobb nemzeti ünnep előtt (lásd: Államalapító Szent István Királyunk ünnepe, augusztus 20.) a Batyit felállványozzák. Teszik ezt úgy, hogy nem hagynak nekünk, bringásoknak egy sávot sem. Ilyenkor az ember padkázik-járdázik-anyázik. Elviselem, mert bár én nem megyek ki 20-án - meg úgy általában sosem, ha 20-nál több átlagos pösti embör gyűlik össze - semmilyen rendezvényre, mert mi, magyarok - tisztelet a kivételnek - nem tudunk úgy szórakozni, hogy a másik szórakozását ne rontsuk el. Bár az is lehet, hogy ez nem nemzetfüggő, hiszen az egyik 20-án pont ángulul cseszett le valaki, amikor egy percre elé álltam, hogy lenézzek az alsó rakpartra, mert kerestem valakit. Tenkjú for blokking máj vjú, hallottam a hátam mögül, és mivel művelt európai polgár vagyok, válaszoltam is: máj plezsőr! A fazon nézett, de igazán akkor nézett, amikor választékos angolságommal - amelyből ezúttal kihagytam az összes effwördöt, elmagyaráztam néki, hogy ha vette volna a fáradságot, és legalább annyit megtanult volna József Attila nyelvén, hogy "Bocsánat" vagy "elnézést", akkor értette volna, amikor az elé hajolás előtt mindkét szót kimondtam.
Na mindegy!
Szóval én nem megyek ki az ilyen eseményekre, de elfogadom, hogy mások kíváncsiak és bátrak. Ezért aztán ha a Batyit fel kell állványozni július közepétől augusztus végéig egy egynapos légiverseny kedvéért, hát legyen. Kibírom valahogy.

Azt viszont kevésbé értem meg, hogy ha a villamossíneket és a villamos elektromos táplálását cserélik, és maga az elektromos munka elkészül októberben, akkor miért nem lehet novemberben, vagy -legyünk türelmesek - márciusban visszaaszfaltozni azt a kerékpárutat, amit naponta több ezren használunk...
Miért van felbontva most, júniusban, 9 hónap elteltével?

Egyetlen magyarázat lehet - és akinek információja van, kérem ne tartsa magában -, mégpedig az, hogy a munkák elkészültével felújítják majd az egész bringautat, azaz a megmaradt, agyonfoltozott helyett felbontják az egészet és egységes és tükörsima felületet nyalnak fel helyette.

Ha így lesz, egy láda/tálca sört felajánlok az átadásra, a Lánchíd bringás alagútjánál fogom osztogatni...

Az a sejtésem, hogy nem nagyon fogunk attól a sörtől böfögni (már bocs!)

Ja, ma majdnem estem, pedig pár éve nyomom már. Dehát kavicson vékony kerekű bringával...

2009. június 10., szerda

A Csodabringa

Blogolok pár helyen. Arról blogolok, ami foglalkoztat. Ami velem történik.
Most mi történik? Hát a bringa. Ez a legrendszeresebb dolog az életemben. Minden más változhat, de hétköznap minimum munkába menet és munkából jövet felülök.
Régóta csinálom már. Az örömért. Nem számít semmi más, csak élvezzem. Én választottam, minden perce az enyém. Amíg a kollégáim a tömegközlekedésen senyvednek, vagy a saját kocsijukkal szívnak a dugókban, addig én tekerek. Ahogy véget ér a munkaidő, az enyém minden perc. Naponta 1 órát ad hozzá az életemhez, ez évente 200 óra, minimum. Majdnem 10 nap ajándékba? Jól hangzik.

Szóval tekerek. A saját tempómban, amennyivel jól esik. Nem nyomom, minek? 2 perc különbség van a magamatszétidegeskedős-anyázásos és a nyugimenjenmindenkiakisiet-akkorishanekemlenneelsőbbségem stílus között. Nekem a második szimpatikus. Úgyhogy nyomjátok! Én élvezem, nézelődök, mosolygok. Nem sietek, ez az én időm.

Persze van, ami idegesít. Az például, hogy hónapok óta nem képesek visszaaszfaltozni a budai kerékpárutat a Batthyány tér és az Erzsébet híd között. Nem nagyon idegesít, nem estem még. Van aki esett már... Kavicson vékony kerekü bringával? Nem mindenki artista...

És mivel sokat tekerek és ez az egyetlen igazán hűséges hobbym, lecseréltem a bringámat is. Csütörtökön. Hárombetűs osztrák gyártó, rém drága. Hülyének is néznek. Dehát a vágyak és az álmok.
Az a gyerek voltam, akinek nem volt ez, nem volt az. Szépen neveltek a szüleim, de nem voltunk gazdagok. Így nem lett ruszki versenybringám, nem lett görkorim, nem lett gördeszkám. A minap döbbentem rá, hogy az első új, nem másod-sokadkézből származó bringám 2005 januárjában vettem meg, 33 évesen.
A másodikat múlt héten. Részletre, 10 hónapra.
Itt megnézheted: http://qik.com/video/1811389

Szóval tekerek és blogolni is fogok.
Ha szeretitek, biztassatok. Az éltet...

Sanci