Ma hazafelé a Gömb utcán tekertem éppen...
A történethez hozzátartozik némi előzmény, mégpedig az, hogy ebben az országban egy dolog nem változik soha, mégpedig a sötét bringás ninják száma.
Ma hazafelé is volt belőlük jó néhány, az egyikkel majdnem össze is csókoltunk, mert ha már zéró a lámpája, legalább bal oldalon jön a jóember. Rosszul járt volna, mert az én egykettedemszervénégyzetem sokkal nagyobb volt, amelyben nem a vénégyzet dominál nálam... Szóval valószínűleg lepattan a kiccsávó, de szerencsére megúszta.
Szóval nem nagyon bosszankodom ám én a sok ninján (ninja= fekete ruhás, lámpa nélküli, sötét, bringásnak tűnő balfék) mert az ember azon idegeskedjen, ami ellen tehet.
Enivéj: amiért elkezdtem írni ezt a blogbejegyzést, az az, hogy éppen a Gömb utcán tekerek, amikor arra leszek figyelmes, hogy a papi a sárkányeregetővel a bringaúton eregeti a zsebdögöt.
Én bizony már ezeknek sem szólok, mert aki 70 éves korára nem tanulja meg, azt nem én fogom megnevelni. Szépen lassítok inkább, hogy ha a kutya elém ugrana, legyen időm fékezni.
De azért a pofám leszakadt, amikor az öreg mellé érek és erre még be is szól a nagyfater:
"Nagyon vakít a lámpája, öreg!"
Nem szóltam neki semmit. Legalább nem tegezett le...
Meg aztán mit mondjak neki?
Hogy ha nem a bringaút közepén eregetné a zsebdögöt, nem vakítaná a lámpám?
Hogy miért nem az országút közepén eregeti a zsebdögöt és miért nem az autósoknak üvöltözik?
Hogy miért nem a vonatsínen eregeti a zsebdögöt és miért nem a hathúszas gyorsnak kiabál?
Az a jó a bringában, hogy mire mindezek az eszembe jutottak, addigra bőven vagy 30 méterrel túlhaladtam rajta, így az elméncségeimet megtartottam magamnak.
A bicikli már csak ilyen: van benne egy kis spét.
Hálistennek!