2009. augusztus 28., péntek

Azt csinálnak, amit akarnak

Nem vagyok egy morgós fajta. Most mégis morogni fogok kicsit.
Ma is - mint mindig - bringával voltam dolgozni. Hazafelé viszont most nem a Margit hídon, hanem az Árpád hídon jöttem át Pestre.
Azt már megszoktam, hogy a Batyiig lábbal tiporják a bringások érzéseit, de most valahogy mégis sok volt. Írom azt a 10 kilométert, amit ma megtettem.
Kezdődött a Gellért téren, ahol a Szabadság híd úttestjén a lámpa 5 perc alatt sem engedett át. Mert kanyarodik néhány autó a hídra, a lámpa úgy van beállítva, hogy csak akkor ad zöldet, ha a kanyarodósávnak piros lett. Nem vártam ki, szabálytalanul, a párhuzamosan haladó autósokkal együtt, mivel jobbra nem kanyarodott senki, a piroson átmentem. Ez van, ezentúl is át fogok, aki meg megtervezte ezt az átkelést, annak fakjú veri maccs! Megtehette, ki reklamálna érte?
Aztán a már szokásos utam a Gellért hegy alatt, át az R-zsébet híd alatt a csodálatosan lebetonozott gödröket kerülgetve. Nem részletezem, akik arra jártok, mind ismeritek mi van ott lassan egy éve. Nem aszfaltozzák vissza? Megtehetik, ki vonja felelősségre őket érte?
Azt azért tisztelettel megemlítem, hogy a a korlátként használt szalagot tartó, a földbe leszúrt betonvasak külön figyelmesség a bringásoknak. Ha valaki elvéti a lépést, simán felszúrja magát kvázi mint egy dárdával. Leverhetik a betonvasakat és rátekerhetnek műanyag szalagot normális és biztonságos korlát helyett? Le hát, rá hát! Ki vonná felelősségre őket érte?
Batthyány tér, errészing? Az állványok, tribünök és az elit egyéb kényét-kedvét kiszolgáló, csakaviájpijöhetbe-épületek már eltűntek, Helyüket az aszfaltba mélyedt likak jelzik, ezek évről évre szaporodnak. Kerülgetem őket, közben arra gondolok, hogy tényleg megtehetik? Olyan állványokat ácsolhatnak, amik tönkre vágják az aszfaltot? Meg hát! Ki vonná felelősségre őket?
Margit híd, most nem megyek fel. Reggel megnéztem, és valóban: mindkét irányból behajtani tilos, kivéve... tábla tiltja az úttesten a közlekedést, ennek értelmében a bringások, akik a kivéve kitételeknél BEMEHETNEK, joggal gondolják, hogy ide is. Reggel fültanúja voltam annak, amint a biztonsági őr utána kiáltott a mellette elsuhanó bringásnak, idézem és ezért elnézést: "Állj meg a k***a anyád!" Még szerencse, hogy nem nekem mondta, mert én reggel is a járdán mentem, mint ahogyan már 8 éve: 10-zel, a gyalogosok zavarása nélkül. Most nem megyek fel, inkább az Árpád híd.
Át a híd alatt a bringaúton, amely természetesen átvezet egy gyalogos aluljárón, ahol le kellene szálljak. Ehelyett öttel átcsorgok. Jobbra kerékpárút, de a gyalogost a tábla nem zavarja, szédölög előttem, kettő is, hogy véletlenül se férjek el. Nem szólok, zombik, még-már-mindig kómában. Végre az egyik észrevesz, nagy duzzogva félreáll. Köszi faszi!
Tovább az általam gondolt útvonalon. A lámpánál mennék át a HÉV túloldalára. Hova lett a bringaút? Ellopták? Emlékezetből megközelítem, amerre sejteném. Ott is a jel: számítógéppel nyomtatott tábla: Építési terület, belépés csak engedéllyel (vagy ilyesmi), a kerékpárút <-<-<-<-<- arra. Jó megoldás mi? Megtehetik? Meg hát. Ki vonná felelősségre őket?
Oké vazze, arra akartam menni amúgy is. Persze értem én, ott a csábító aszfalt közvetlenül a Duna parton, és én magam is élveztem a múlt hónapban, hogy a Margit hídtól a Francia intézeti feljáróig a kész, de még nem átadott aszfalton tekerhetek... Itt más a helyzet, aknafedelek állnak ki, gödrökbe lehet belezuhanni és valóban megy a "szurkolás". Nem megyek erre, maradok a bringagyászon. Több helyen altalaji csapok állnak ki a felmart aszfaltból, kikerülöm. Így lehet hagyni hetekre, minden jelzés nélkül? Naná! Ki vonná felelősségre őket?
Eccercsak mit látok: szalag kifeszítve keresztben. Friss, magyar aszfalt (csak nagy betűkkel). Na, azért van már rajta néhány bringanyom és már nem meleg, így ráhajtok. Van választásom? Van, visszafordulok, mert ugye az elébb olvastam, hogy az úttest építési terület, tilos bemennem. Ide meg megint csak. Aki amott kiírta, az más, mint aki emitt kifeszítette. Nem beszélték meg egymással. Addig már nem terjed ki a munkaköri leírásuk... Megtehetik, hogy seszó-sebeszéd, teljesen lezárják a fő közlekedési útvonalat Budán? Meg hát! Ki vonná kérdőre érte őket?
Elérek a Szépvölgy útig. Itt lehet balra felhajtani a hegyre. Illetve nem lehet! Illetve lehet! Mi vaaan? Nem lehetne, mert aki amott kifeszítette a szalagot, itt is kifeszítette, teljes szélességben. Aki meg a Szépvölgyi felől jön, vagy arra menne, az "kapja be"! Naná, hogy az első erre járó letépte a szalagot, így lehet jönni-menni.
Megyek tovább, jön a kanyar. De előtte még szemben velem zavarodott, full-loaded turisták bringával. Elöl bringás táska, hátul bringás táska, közöttük ijedt norvég. A nyelvi nehézségek ellenére leolvasom az arcáról, hogy azt gondolta, a Balkánt majd csak 4-5 nap múlva érik el... Tévedtek, már ott vannak.
Aztán megértem az ijedtség okát, amikor majdnem eltapos a tolató billencses Kama3. Norvég barátunk jött le a számára már eleve szokatlan kerékpáros felüljáróról, amire az 50 kilós bringát gondolom úgy tolta fel. A felüljáróról önfeledten ereszkedve a bringaúton keresztben kifeszített aszfaltos szalag fogadta, amit alig bírt kikerülni. Szükségmegoldásként a fűre hajtott, onnan padkázott egy 15 centiset a Kama3 elé. Megúszta. Hogy egy bringaúton eleve miért van olyan felüljáró, amire az átlag bringás csak tolni tudja a cangát, és hogy ki és miért szalagozta keresztbe közvetlenül a lehajtó után 5 méterrel az utat, az sem ő, sem én, sem senki épeszű nem érti. De megtehetik? Meg hát! Ki vonná kérdőre őket?
Ezután már álom az élet. Az Árpád hídra vagy feltolom a cangát a lépcső mellett elhelyezett sínen, vagy elkerülök vagy 200 métert. Az utóbbit választom. A hídon áthaladva már csak ki kell várjam az OEP felé menő bringaúton a zöldet, amely a Váci úti felüljáró alatt visz át. Persze várhatnék én estig, ha nem tudnám, hogy csak akkor vált, ha az 5 méterre elhelyezett gombot megnyomja valaki. Én is lehetek valaki, odabattyogok és megnyomom. Közben már 5 bringás vár velem együtt, átkelünk a gyalogosok között, elvegyülve. A bringaút eltűnik, de én tudom, hogy a Rendőrpalota mögött kell keressem a folytatását. Megkeresem, és átlavírozok a Pap Károly utcáig. Ott jobbra, el a Honvéd kórház, obbbocsánat: Állami Egészségügyi Központ előtt. A bringaúton festett jelek: háromszögben gyalogosok. Én, aki ismerem a KRESZ-t tudom, hogy ez a gyalogosok jelenlétére figyelmeztet. A gyalogos, aki kilép a kórházból és nem köteles ismerni a KRESZ-t, azt látja, hogy "De szép járda!", "Még oda is van festve, hogy mehetek rajta...". Megy is, vagy vár a taxira, vagy a babakocsit tolja, vagy mankóval biceg. Jól átgondolt, megfelelően elhelyezett bringaút. Jó sz*r, de remélem drága volt.
Átkelek a Róbert Károly körúton és megérkezem a lakótelepre. Hazaértem. Örömmel látom, hogy a kutyák bélműködése rendben, a gazdák dereka fáj - talán ezért nem szedik össze - és a bringaút festői környezetben halad.
Hazaérek, megpihenek.
Hogy mi volt ez? Semmi különös, csak bringával jöttem haza a munkából, mint minden nap...

2009. augusztus 11., kedd

Elcsattogok

A gyalogosok zavarása nélkül?
Közlekedek én, de mit lehet tenni, ha valami okos úgy gondolta, hogy a Budai Kerékpár Főút - értem ez alatt a felső rakparton haladót - nagy része a bringagyalog, azaz a turistákkal - és mostanánban túristákkal (érted, akik túrják az utat...) - osztozunk rajta.
Mit csinálsz a szédelgő túrista láttán?
Rácsöngetsz?
Az olyan direkt és agresszív? Ha nem lépne eléd, akkor minek, ha eléd lépne, akkor ettől biztosan eléd lép. Nem mellesleg a csöngetés PONT a gyalogosok akaratlagos, tevőleges zavarása. Nem mondhatod, hogy véletlenül csöngettél.
Rákiabálsz? Ha igen, milyen nyelven kiabálsz? Encsuldigen, ekszkjúzmi, pardon? Milyen hangerővel, hogy meghallja, de ne legyen ijesztő és udvariatlan?
Nagy dilemmák ezek, de az élet meghozza a megoldást.
Én csattogok. Hogyan? Véletlenül jöttem rá, hogy ha a fék behúzása után hirtelen engedem el a fékkart, akkor határozott, csattogó hangot ad.
Előnyei: nem direkt, azaz akár azt is hihetik, hogy véletlenül csináltam. Elég hangos, de nem túl hangos.
Olyan ez, mint amikor az ember diszkréten köhint, vagy a torkát köszörüli. Mennyivel kultúráltabb, mint egyből elnézést kérni, vagy netán fellökni az illetőt...
Jó volt a régi bingámon a racsni, az annyira kerregett, hogy akaratlanul is meghallotta mindenki. De ezen az új bringán túl finom a szerkezet, nem kerreg.
Szóval én csattogok. Diszkréten, de határozottan.
Működik.

2009. augusztus 10., hétfő

Már festik a nyilakat, vége a jóvilágomnak

Annyira élveztem, hogy az aszfalt már kész, de az autósok még nem mehetnek rá a Budai alsó rakpartra. Én a Margit hídnál szoktam ráhajtani, és attól függően, milyen kedvem van, vagy a Francia Intézetnél felhajtottam a budai bringagyászra, vagy eltekertem egészen az R-zsébet hídig. Visszafele úgyanígy, csak fordított irányban. Persze visszafelé az R-zsébetnél még véletlenül sem tekertem be az egy kilométeres dugóba, ami a felhajtóra várakozó autósokból alakult ki, de a felhajtó - illetve ezesetben lehajtó - után már senki nem volt, csak én és néhány eltévedt turista.

Annyira élveztem, hogy csak az enyém az út, hogy sehol senki. Csak én, meg a Duna. Ráadásul - szokásukhoz híven - a gusztushúszadikai tűzijáték előkészületeit már most megkezdték, így a Batyi lezárva. Gondolom én, mert ismétlem, mindig a rakparton mentem. Az is a neve: rakpart. Na, én raktam. Lentről csak a konténereket láttam.

Tisztelettel a hangomban - ami remélem kellően ki is hallatszik - kérdezem, hogy csak úgy le lehet zárni egy fő közlekedési útvonalat. A bringás mit tegyen? Járdázzon, főutcázzon?

Azt meg zárójelben jegyzem meg, hogy a kva tribün lábainak az aszfaltba nyomódott lenyomatát ki fogja eltüntetni? Ahány év, annyi gödröcske gyűlik? Aztán gebedjünk meg?

Na, befejezem a negatívkodást, mert valójában tojok rá, ahogyan már azon is csak nevetni tudok, hogy még mindig nem burkolták vissza a tavaly ősszel felbontott bringautat és mégsem rúgták szét miatta senkinek a sejhaját...

Viszont nagyon szomorú vagyok, mert már festik fel a nyilakat a lehajtóra, így gyanítom, hogy hamarosan ráengedik az én jó kis bringasztrádámra az autókat.

Milyen szép álom, hogy ÖRÖKRE lezárva lenne és csak a bringások meg a gyalogosok járhatnának rajta. A dunai szélben.

Tisztán látszik, hogy nélküle is lehet közlekedni Budán, és örök igazság, hogy a több autóút nem a forgalom enyhüléséhez vezet, hanem több autóhoz. Meglepő, de így van.

Na, belelógott a kezem a bilibe és felébredtem. Nemsokára visszaveszik tőlem - és még párunktól - ezt a jó kis bringasztrádát.

Javaslom, próbáld ki, ha arra jársz, amíg nem késő. Élmény...

2009. augusztus 9., vasárnap

Budapest-Szentendre-Budapest: kezdőknek ideális

Az egy dolog, hogy nekem a bringa egyre fontosabb szerepet játszik az életemben, de nagyon magányos sport ez, ha az ember nem talál hozzá partnert. Na igen, vannak barátok és kollégák, akikkel nagyon nagyokat lehet tekerni, de az igazi az, amikor a család teker együtt.
Az én családom két személyes. Bár dolgozunk erősen a gyermeken, egyelőre ketten vagyunk életem szerelmével, akit egyébként 14 év után éppen idén májusban vettem el feleségül. Hogy miért pont most és ha eddig nem, akkor most miért is házasodtunk össze, az egy nagyon hosszú és érzelmes történet, nem is tartozik a tárgyhoz. A lényeg az, hogy bár kapcsolatunk hihetetlenül harmonikus - soxor rácsodálkozom arra, hogy ott áll mellettem, annyira természetes már, hogy van nekem a drága -, a bringázás iránti szenvedélyem nem nagyon ragadt át még rá. Megteszek én mindent, de van aki imád, van aki utál cangázni. Szerencsére Ő nem utál, csak eddig valahogy nem érzett rá az ízére. A hangsúly az eddigen van, hiszen a tegnapi napon azt hiszem valami bekattant nála is.
Mielőtt rátérnék a konkrét eseményre, még előzmények. Nagyon sokat gondolkoztam azon, miért is nem szeret a kicsi feleségem bringázni velem. Sokat beszélgettünk erről és végül csak kimondta a lelkem - ez is jellemző rá - hogy valójában nagyon vacak a bringája, csak nem akarta mondani. Egyik közös margitszigeti tekerésünk során átültem az ő biciklijére és megdöbbenve tapasztaltam, hogy valóban egy szutyok, tényleg nem élmény vele tekerni. Egyrészt kicsi volt, másrészt mintha nem is gördült volna rendesen, harmadrészt a teleszkópja be volt állva, így rázott, mint az állat. Igazi csukló és derékfájdító élmény volt.
Ezután folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan is szerezhetnék a páromnak egy jó cangát. A női vázas bringáktól iszonyodom, mert bár tényleg kényelmes rájuk felszállni, mérnökként nem tartom biztonságosnak azt a vázat, amelyikben nincs háromszög. Az erők nem záródnak és folyamatosan az az érzésem, hogy mindjárt összeomlik a rendszer, összecsuklik az egész hajlításra és csavarásra igénybevett valami. Egészen biztosan az én hülyeségem ez, de a páromnak - hiába nőci - én egy jól megtámasztott férfi cangát álmodtam. Az persze nem baj, ha nem létráról kell felszállni rá, de legyen "vázas", ahogyan gyerekkoromban még használták ezt a szót a női-férfi bringák megkülönböztetésére.
Én magam nagyon önző ember vagyok, az élettől megpróbálom elvenni, amit lehet. Így esett az, hogy amikor megláttam az egyik sportáruházban a KTM-et, azonnal tudtam, hogy nekem lesz egy ilyen. Meg is lett, ebben a blogomban be is mutatkozott a csodabringa: http://criticalmass.hu/blogbejegyzes/20090610/csodabringa . Boldog is vagyok vele, talán mutatja ezt, hogy június eleje óta 600-at tekertem bele. Ez nem sok, de a rendszeres használatot azért mutatja. Naszóval önző ember lévén a párom bringavásárlásából én magam is szerettem volna hasznot húzni, így azt találtam ki, hogy az én "régi" cangámat megkapja Ő. Végül is Ő adta az ötletet akkor, amikor az én biciklimre felülve áradozott róla, hogy az milyen istenkirálycsászár. Mivel a Magellán Polaris még mindig tökéletes állapotban van, rövid tisztítgatás után ő is örülhetett annak, hogy én átültem a KTM-re.
Örül is, imádja a Magellánt amelyik neki pont tökéletes méretű - nekem kicsit kicsi volt - és megy mint a golyó. Gyakorlatilag semmi baja nincs, mivel rendszeresen karbantartottam. Az ülésre tettem egy dupla zselés huzatot, így a zselés nyereg és a dupla zselés huzat tripla zselés élményt nyújt. Olyan, mintha pudingba ülne az ember. de hosszútávon kell is ez.
És a lényeg, amiért az előzményeket leírtam: láss csodát, kicsi feleségem szeret bringázni. Annyira, hogy Ő maga pedzette meg szerda környékén, hogy a hétvégén eltekerhetnénk valahová. Így jött az ötlet, hogy tekerjünk kis Szentendrére.
Az ötletet tett is követte, így tegnap reggel összepakoltunk és elkezdtük rakni - milyen divatos szakszó is ez - a két bringának.
Nagyon jó dolog a csomagtartó és a csomagtartóra csatolható bringás táska. Ebben a nagy melegben külön élveztük, hogy a hátunkat nem nyomja semmi.Persze van olyan hátizsák, amelyik eltartja magát a háttól, de azzal meg nekem az a bajom, hogy a fenekemen keresztül adja át a súlyt a nyeregnek, így a fenekemnek nem csak a saját - még mindig kicsit sok - tömegemből származó erőket kell elviselnie, hanem a magunkkal cipelt cuccokét is. Szóval a nyár elején - tudván, hogy bringázni fogunk - a párom bringájára is vettem egy csomagtartós táskát. Így a két táskába nagyon kényelmesen elfért minden cuccunk, és mégis megmaradt a szabadság érzése.
Az útvonal? Sokan panaszkodnak a bringautakra és talán most értettem meg, miért. Amikor az ember hétköznap sietne, valóban alkalmatlannak érzi ezeket az utakat, amelyeknek nagy részén látszik, hogy olyanok építették, akik utoljára nagycsoportban ültek biciklin. Viszont ha az ember nem siet, hanem csak úgy teker a maga örömére, lehet szeretni még ezeket a vacakul kitalált és még vacakabbul megvalósított utakat is. A tegnapi átlagsebességünk 13,8 km/h volt, ebből látszik, hogy nem nyomtuk. A Honvédkórháztól indultunk - lassan átnevezik Phelipe Massa kórháznak - mert erre felé lakunk. Át a Zárpád hídon, az budai bringaúton tovább.
A Filatori gátnál már kerülgettünk néhány szigetelőt - jut eszembe: nem alszunk most egy hétig, mert nyomják a dzsúzt, amit mi itt a tizediken úgy hallunk, mintha a szomszéd utcában szólna -, de még simán át tudtunk haladni a korlátok között. A gázgyár mellett haladva mélyen belélegeztük az iszap kitermelés szagát - nem irigylem azokat, akik most erre laknak, undorító bűz van - és máris a nemrég felújított északi vasúti híd alatt találtuk magunkat.
A Római parton még éppen nyitottak az üzletek, így azt beszéltük meg, hogy majd hazafelé eszünk itt egy falat-halat. Szerencsére egy lángosos nyitva volt már, meglepően finom lángost reggeliztünk - elengedhetetlen az egészséges táplálkozáshoz - és tele hassal, még kényelmesebben folytattuk az utunkat Saint Andreas felé.
Imádtam a Békásmegyer mellett, a gáton húzódó bringautat, igazi felhőtlen szakasz volt ez jó széles úttal és egymás mellet tekeréssel, amit egyedül az ilyen bringaúton tehetünk meg. Itt nem tiltja a KRESZ és másokat sem zavarunk vele. Láttam a párom arcán is, hogy élvezi a dolgot, boldog voltam, hogy boldognak látom.
Kifejezetten imádtam az ezt követő szakaszt is, tényleg közvetlenül a Duna mellett, az erdőben tekertünk, gyönyörűen lekövezett bringaúton. Még akkor is ez volt a legnagyobb élmény, ha az áradás itt-ott rá is hordott némi sarat, így néha lassítani kellett. Volt olyan hely, ahol 50 centire mentünk a vízhez, azt hiszem ez az igazi természetközeli élmény.
Kicsit érdekes megoldást alkalmaztak a 6-os Euroveló kialakítói közvetlenül Szentendre előtt, amikor betereltek minket egy másik erdőbe is, ahol a bringaút amolyan kitaposott sáros-köves szakaszban folytatódott. De megoldottuk, és végül is kaland volt. Gyerekekkel ezen a szakaszon biztosan tolni kell a bringát, mert esés lesz belőle. Nem estünk, kerülgettük a kevésbé ügyes cangásokat és külön büszke voltam a mamira, ahogy lenyomta a sok "hétvégi" bringást.
Az utolsó szakasz egy tökéletesen kialakított, bitumenes, tükörsima útban folytatódott és egyszer csak megérkeztünk a szentendrei Duna korzóra.
Én magam nem élvezem a turisták által ellepett helyeket, így zsigerből és megállás nélkül tekertünk tovább, remélve, hogy lesz kevésbé zsufi hely is a parton. Egy szupermarketben feltöltöttük kiürülőben lévő italkészletünket, majd bekanyarodtunk a Pap-szigetre.
Fa híd, sehol senki, csend és retró életérzés. Valóságos időutazásban volt részünk a strandra belépve, azok az igazi régi meszelt medencék és öltözők. A jelenbe az zökkentett vissza, hogy a belépőért nem egy Kossuth-ötöst fizettem, hanem két, igazságos Mátyás királyunk arcképével díszített ezrest. persze visszakaptam egy Bethlen Gábort, hiszen a belépő 900 HUF fülpáronként. Amikor öltöztünk, kicsit megijedtünk a minőség miatt, de aztán rájöttünk, hogy ez a régi stílus külön imádható. Remélem nem is újítják fel, szívesen visszajönnék még ide párszor.
A strandon voltak vagy 200-an, Ők is nagyon szellősen helyezkedtek el, így az egyik platánhoz támasztva a bringákat nagyon kellemes 4 órát töltöttünk itt el. Igazi pihenés volt, semmi zavaró tényező.
Négy körül indultunk haza, még megnéztük a kavicsbányákat is, ahol viszont akkora élet van, amire már nem vágytunk. Jetskivel száguldozók és tömeg: le se tettük a lábunkat, vissza a bringaútra és irány a Római. A hekk jó volt és óriási, a felét ma esszük meg ebédre mert egyszerűen nem fért belénk.
Hazafelé átjöttünk a vasúti hídon és hét körül meg is érkeztünk a lakásba.
Számok: a bringán töltöttünk 3 óra 43 perc 38 másodpercet, maximális sebességünk 28,1 km/h volt - a töltésről legurulva gyorsultunk ennyire Békásmegyernél - és az átlagsebességünk - ahogyan azt feljebb már írtam - mindössze 13,8 km/h-ra jött ki.
Igazi nézelődős, kellemes kirándulás volt, így kicsit le is döbbentem, hogyan is jött ki 51,51 kilométerre a megtett táv. Nem éreztük annyinak, minden percét élveztük.
Hazafelé még egy bringás esküvőt is láttunk - hogy ez nekem nem jutott eszembe -, a násznép biciklin, a menyasszony fátylát fújta a menetszél.
Olyan nap volt ez, amelyre sokáig emlékezni fogunk és hamarosan meg is ismételjük. Bár lehet, hogy ezúttal Visegrádig meg sem állunk...

2009. augusztus 5., szerda

Ilyen balesetem még nem volt

Ért már egy-két, kisebb-nagyobb baleset. Még élek. Persze ugyanabba a szituba nem keveredik az ember, hiszen amikor az aszfalton fexel, már jól tudod, mit rontottál el. Már ha eszméletednél vagy.
Mátyásföldön, a Gödöllőu rea meneh hodu utu rea egy elém hajtó skodás ütött el, átröpültem volna, ha nem lett volna tetőcsomagtartója. Így visszapattantam, az se jobb... tetanusz, bringacsere.
Évekkel később a Sportaréna sarkánál rám kanyarodott a mami, aztán már a Stefánián fekve még rugdoshattam a lökhárítóját, hogy nehogy még át is csorogjon felettem, hamár fellökött... Végre észrevett, csak a pedálom lett oda...
Az Erzsébet hídnál az amúgy szabálytalanul a rakpartról balra kanyarodó Renault Express dobozát is lefejeltem egyszer. Nem volt még egy napos sem a sisakom. Már megérte megvenni...
Estem a Hajógyári szigetre menet a villamossínen, azóta tudom, hogy csak merőlegesen...
Estem a bringás felvonuláson, mert új volt még az SPD pedál és hirtelen le akartam volna tenni a lábamat... Ez még vicces is volt...
Nade ami ma történt? Az X-Aktás ügy.
Merthogy a Jászai Mari téren a járdán mentem. Arra is szoktam hazajárni, a Margit híd déli járdáján jövök át Pestre, a híd alatt a gyalogos aluljárón átjövök a térre, ott egy kicsit fel a rámpán, mintha visszamennék a hídra, csak az északi járdán, majd letérek jobbra, fel a térre. Sokan csinálják így.
Ma nem tudom mi volt, mert nem láttam az előzményt, de valszeg egy kutya zavarhatta fel azt a millió galambot, amelyek rajába belekeveredtem. Húztam én a nyakam, így az egyik belerúgott a sisakomba, egy másik kicsit orcánpaskolt a szárnyával és egy harmadik beleszállt a baloldali lengőbordámba. Ez neki is fájhatott, de miután leesett, hamar magához tért és elrepült.
Én szerencsére nem burkoltam el, mert lassan mentem, de azért pár percig álldogálva, a galambtollat köpködve (vagy csak képzeltem, hogy azzal van tele a szám) azon gondolkoztam, hogy ki hiszi el nekem, hogy ELÜTÖTTEK A GALAMBOK?

2009. augusztus 4., kedd

19.40

Korábbi blogomban (itt: http://criticalmass.hu/blogbejegyzes/20090624/20-az-20 ) írtam arról, hogyan kezdtem el intenzíven mozogni és mennyit fejlődök.
Sokan írtátok, hogy jó volt olvasni, és közben azt is olvastam, hogy mások is megmozdultak mostanában.
Így aztán lebloggolom a ma reggeli történéseket némi előzménnyel.
Kezdem ott, hogy szabadságon voltam, 5 hétig nem néztem a melóhely felé sem. Az én sportolásom nagyban összefügg a munkába járással, ugyanis ha reggel nem kell felkelni korán, én bizony alszom. Ha meg nem kell menni dolgozni, akkor nem kelek fel korán és bizony alszom.
A szabi alatt nem keltem korán. Mondjuk nem is feküdtem korán és itt jegyzem meg, hogy mindenemet egy olyan melóért, ahol csak 10-re kell bemenni. Még az sem számítana, ha csak este hatkor szabadulnék... Sajnos jelenleg nyolcra járok, így a futásos napokon 6-kor kelek. A közeli rekortános pályán lefutom a magam fél óráját, aztán betekerek a melóhelyre egy 11 kilcsit.
Szabadság alatt erre nem volt lelki erőm. Nem mondom, hogy nem sportoltam, de inkább bringáztam meg túráztam. Az utóbbiból néhány keményebbet is, például a Dömösi átkelésnél lévő barlangokhoz, vagy a Márianosztra felett található kőfejtőbe. Az egyik pénteken éjfélkor kezdtünk el levadászni öt geoládát és ránk virradt, mire meglettek. De meglettek... Szóval sportoltam én, de futni nem futottam.
Illetve egyszer, szüleimnél, amikor valamiért nem tudtam aludni. Legszívesebben kiszaladtam volna a világból, így aztán kiszaladtam a világból. A falu vége táblától indultam, az egyik irányba futottam 10 percet, majd a másikba is 10-et. Illetve tíz és felet. Délután lemértem: 3440 méter volt, így sejtettem, hogy egyenes pályán megvan az a húsz perc, amit kitűztem. De nem voltam benne biztos ma reggelig.
Ma reggel - egyébként hulla fáradtan, mert ebben a dög melegben itt a tizediken nem nagyon aludtam már három napja semmit - mégis nekiindultam és erőt véve magamon, legyűrtem azt a 8 kört. 19.40 volt az órán, igaz, majd megdeglettem a végén.
De akkor is: 20 alatt vagyok.
Annyit még hozzáteszek, hogy az országos jégeső szüleim házát sem kerülte el, így amikor a kocsit akartam letakarni a ház előtt a kutya kiszaladt a kapun és amikor el akartam kapni, estem egy orbitálisat. Azóta fáj a bordám, talán nem törött el, csak becsípődött egy ideg. A ma reggeli futásnál az első két kör nagyon gyilkos volt, majdnem abbahagytam, úgy fájt, de aztán elmúlt. Dél körül kezdtem megint érezni, most is fáj. De legalább érzem hogy élek...
Szóval a bringa mindennapos, a futás heti háromszor. Cél az ötperces ezer, ennek szeptemberre kell meglennie. Esély van rá... Ezt most tudom először komolyan elhinni.