Végre! Itt van, megjött, megcsinálták, kész van. Befűzve.
Ez maga a perpetuum mobile? Az ingyen energia? Olyan nincs, tanultam az iskoláim mindegyikében.
De van! De van! Rákontráz az agyam, hiszen érezhetően semmivel nem nehezebb nyomni és mégis világít a halogén lámpa tőle... Szép is, jó is, olcsó is - na nem annyira, de harmadáron - és semmi hangja nincs.
Hol vannak már azok az esték, amikor a csendet dinamósurrogás verte fel. Ez nem surrog. Némán és dölyfösen adja az éltető energiát. És még szép is. Amolyan high tech. A magamfajta ezekért a dolgokért tud lelkesedni igazán. Az igényes mérnöki munkáért, legyen az a mérnök konkrétan japán, vagy kínai. Azokért a dolgokért, amelyek jobbá teszik az életet, a világot.
Hogy utáltam én, hogy suhanok a sötétben és engem látnak - villogok elöl hátul - de én nem látok az orromig sem. Hogy gyűlöltem, hogy amelyik lámpa jól világít, az 2 óra alatt lezabálja az elemeket, amelyeknek darabja egy ezres..
És hogy imádom, hogy LÁTOK. Pedig olcsó lámpát vettem hozzá, ez volt csak a szervizben, ahol befűzték. De ez is milyen állati!
Komolyan mondom, hogy mentem még egy kört. Csak a sötétben suhanás kedvéért. Pedig azt tartom, hogy ha valaki cél nélkül csinál valamit, az zizi... Így aztán lehet keresni célt, én találok mindig. Elintézni ezt, elmenni azért, elhozni amazt... Csek tekerni lehessen.
De ma este nem. Ma este csak azért tekertem, hogy tekerjek. A magam örömére. Örültem annak, hogy működik.
Lehetett volna rossz is. Ilyen a formám. A tecsóban leveszem a DVD-t a polcról és ezután bevásárlok, majd visszamegyek és visszateszem, leveszek helyette egy másodikat. Az első úgyis rossz. Elsőre semmi nem sikerül. Mindenért meg kell szenvedni.
Most nem. Vakrepülés a Vateráról rendelt cuccal ismeretlen embertől, aki lehetne csaló is. Átverhetett volna egy selejttel, amire idehaza jövök rá. Vagy ma a szervizben, amikor befűzik és kipróbálják. De nem. Ez működik. És a lényeg: 30 ezres az ára a boltban, nekem meg egy tízesemben van plusz a postaköltség. Ez külön örömmel tölt el. Szeretek jót venni jól.
Nos, ez az agydinamó jó. Mi több, kiváló. Csak szolgáljon sokáig, tekerjünk le együtt pár ezer órát és világítson a sötétben. Akkor megtalálom az utam...
A bringa az életem része lett. Sajnos már csak 30 napig lesz minden úgy, ahogyan szeretem. Még 30 napig kell minden reggel elbringáznom a város egy elég távoli pontjára. Aztán már ide járok majd a szomszédba, gyalog 5, biciklivel 2 percnyire.
Ó, mondd, mi lesz velem?!?!
Annyira az életem részévé vált a bicikli, hogy egyszerűen nem tudom, mi lesz velem nélküle? Vajon meddig fogok reggelente azért felkelni, hogy tekerjek egyet? Mikor lesz az, hogy inkább alszom, majd megalkuvó módon begyaloglok 5 perc alatt?
Félek, hamar feladom majd.
És akkor jönnek megint fel a kilók. Jön a tunyulás. Jönnek az ellenségesen fullasztó lépcsők, amiket most kettesével szedek. Jönnek a fejfájások és a megfázások, mert a szervezet hamar visszapuhul. Na, nem mintha most kemény lennék, de magamhoz mérten mindenképpen.
Lesz-e erőm ahhoz, hogy kipótoljam mással, mondjuk futással a reggeli mozgást?
Most fogadkozom, hogy igen! Hogy nem hagyom abba. Tekerni fogok, csak a tekerés öröméért. Futni fogok, csak a futás öröméért.
Na, egy fogadalom szilveszterre megvan. Betartom, be szoktam. De azért rettegek.
Bár lenne rá pénzem, de elvből nem adok 40 ezrest egy olyan valamiért, amely anyagáron 4 ezresből jön ki. Ha az anyagár duplájáért adnák, naná, hogy megvenném, mert az tisztességes haszon. Sőt, még egy tízes is az. Nade negyven...
Ja, hogy miről van szó? A címben szereplő egytengelyes bringautánfutóról.
Ilyenről ni: kattints ide!
Minek ez nekem? Ha az ember hosszabb túrákra megy, nem fér el minden egy bringán. Akkor meg főleg nem, ha az ember családostul és barátostul megy. Nem várhatom el ugyanis a családtól és a barátoktól, hogy fejenként 20-40 kilókat cipeljenek.
Erre megoldás a bringautánfutó. Meg sok másra is.
Például az esélyegyenlőség jegyében. A nyáron - illetve inkább már ősszel - voltunk a Balaton körül és akkor eszeltem ki, hogy legközelebb én viszem a csomagokat. Mert így nekem is megterhelő a túra, a többieknek meg kevésbé. Így lehet kiegyenlíteni az esélyeket. Lehet, hogy nagyképű vagyok, de az tény, hogy nekem, aki minden nap bringázom, egészen más a teherbírásom, mint azoknak, akik csak az unszolásomra jönnek el velem. Ha tehát én viszem az ő csomagjaikat is, máris más lesz a helyzet. Ők is jobban élvezik a túrát, meg én is.
És a bringautánfutó jól jön, ha az ember be akar vásárolni. Mint bevásárlókocsit, be lehet tolni a piacra, szupermarketbe, stb.
Miért sajátkezűleg?
Waltonnal találtuk ki, ő is szeretne magának már régen egy ilyet. És egyetértünk abban, hogy meg tudjuk mi ezt csinálni ketten is, a most következő téli estéken. Neki van műhelye, tud hegeszteni, a műanyagokkal is ügyesen bánik. Majd ketten jól kitaláljuk és megcsináljuk. Kell hozzá pár méter cső, egy-egy kemping kerék, némi festék és sok türelem.
Ezek mind megvannak. Úgyhogy megcsináljuk.
És ha kész van, majd jól levideózom és megmutatom, nameg egy rövid számvetést is csinálok róla, mennyibe is kerül valójában egy 40 ezres utánfutó. Megeszem a kalapomat, ha nem hozzuk ki egy tízesből...
Mit? Most kifejezetten a bringát. A gondolataidra is ráfér a tisztulás, de azokat meg kitisztítja a bringa. A menetszél.
Szóval, most inkább a bringa megtisztításáról írnék.
Ma szabad voltam, nem kellett dolgozzak, lecsúsztattam az éjszakát, amelyről érintőlegesen már írtam egy másik blogomban itt: Más nézőpontból. Szóval ma nem dolgoztam. A hirtelen akadt szabadidőnek megörülve elhatároztam, hogy aktívan pihenek. Nem tévézek, nem ülök a lakásban: kimozdulok. De nem megyek moziba és elkerülöm a plázákat is nagy ívben. Más szórakozásra vágytam, így jött a bringázás ötlete. De csak úgy bringázni? Cél nélkül? Így talátam ki, hogy kitekerek Walton barátomhoz Törökbálintra, ott megpucoljuk a bringát és ezután hazatekerek. 27 kilométer oda, ugyanennyi vissza és van benne némi domb is. Tökéletes.
Szerencsére útközben van a cég is, ahol dolgozom, így az üzemorvossal beadattam magamnak a védőoltásokat is. Nem árthat az, főleg, ha ingyen van... Szóval leoltottak, érzem is már a hatását... Pislákolok csak, mint a mécses. A cégnél mindig találkozom régi kollégákkal, akik régen láttak már. És mindenki azt mondja, hogy sokat fogytam, ezek szerint sokat fogytam... Elkalandoztam.
Tekertem tovább, és érdekes dolgok történtek velem. Egyrészt olyan helyeken jártam ma, ahol évekkel ezelőtt utoljára. Jó látni, hogy a XI. kerületben mennyi vadiúj bringaút van. Nekem, mint megrögzött bringaúthasználónak ezek fontosak. A Lágymányosi híd folytatásában is van egy szuper, keresztül a parkon. Ha az ember nem siet és van türelme kerülgetni a gyalogosokat, erre menjen. Én nem sietek és van türelmem kerülgetni a gyalogosokat, így erre mentem. Érdekes volt áthajtani a Kelenföldi vasutállomás aluljáróján is, természetesen 5-tel. Utána fel a szerpentinen, arra emlékeztem, szeretem. És ezután jött a döbbenet.
Az M7-es mellett tekerek kifelé, amikor megáll egy francia rendszámos Merci. Az utas kiszál és térképpel közelít felém, elállva a bringautat. Elég kietlen környék, így nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy itt most nagy verés lesz. Persze nem mindegy, kik kit vernek. Szóval a szitu érdekes volt, a kolléga lebegtette a térképet és az alábbi párbeszéd zajlott le (Nem írok, csak értek és többnyire makogok franciául. Megy majd nem sokára jobban is, addig így, fonetikusan:
Ő: parlevúfranszé (Beszél franciául)
Én: ámptipő (Kicsikét)
Ő: szetrebijen (ez nagyon jó), áasfaslácmqrpjcúüqwcsalécpascés,dcélasc (hihetetlen sebességgel, számomra ismeretlen szavak egymás mögött)
Én: duszmó möszijő, zsapron franszé, ne parl bijen. (Lassan uram, tanulok, nem beszélek jól)
Ő (mutogatva a gyűrűt az ujján): sze pa bizsu, sze ór, zsövő dö liter benzin (Ez nem bizsu, ez arany, két liter benzin kellene.)
Én: No, sze pa vre (Nem, ez nem igaz).
Ő (hevesen tukmálja rám a nembizsu gyűrűt): forint ongroá, pur dü liter benzin szilvuplé (magyar forintot, két liter benzinre).
Én: No véj (átváltva angolra).
Ő: a little mani miszter, tú liter benzin plíz
Én: No! Möszijő, sze ongri, sze no rumani. (Nem, uram. Ez itt Magyarország, nem Románia.)
Az utolsó mondat nem kellett volna, de nem tudtam visszafogni magamat. Romániában megy ugyanis ez a fajta arcátlan kéregetés, megtapasztaltam a nyáron. Az más kérdés, hogy ott a tényleg rászoruló emberek kéregetnek úton útfélen, nem a bálnamercis kopasz gengszterek... Mindenesetre hatott, hogy látta: nem gondolom, hogy ő francia. Az én sógorom francia, tudom, mi a különbség a francia francia és az ilyen franciában (meg a világ akármelyik országában) is ugyanazt művelő ingyenélők között. Ezzel felültem a bringámra és csalódott orcája előtt elhaladva tekertem tovább. Közben azon gondolkodtam, hogy bunkó voltam? Előítéletes? Hogy lehet, hogy valóban csak két liter benzin kellett neki? Nem valószínű...
A valószínű az, hogy ha előveszem a pénztárcámat, simán fellök - illetve megpróbálja. Ha ellenállok, megszúr - illetve megpróbál - és elveszi a pénztárcámat - illetve megpróbálja. Én meg kénytelen lettem volna nagyon megruházni, meg a haverját is, ha kiszáll a kocsiból. Vagy sikerül, vagy nem és ki tudja, még pisztoly is lehet náluk. A legjobb esetben is hívhattam volna a rendőröket és még nekem kellett volna magyarázkodni, miért picsáztam meg két tisztességes román állampolgárt francia rendszámos autóban. Ők meg románázkodhatták volna az ellenkezőjét (magyarázkodni ugye csak az tud, aki tud magyarul...). Hát kell ez nekem? Nem. Így aztán ahogyan tanították nekem a Krav Maga edzéseken, kikerülve a szitut szépen hajtottam tovább. Ha pénz kell a "francia" "úriembernek", majd vált valahol, mert ugye ójrója volt szegénynek, csak PONT két liter benzinre való forintja nem. Azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogyrohadjonmegazösszesszemétbűnözőgenya (levegővétel) akiazthiszihogyebbenazországbanmindentmeglehetcsinálni!
Haladtam tovább, és el is felejtettem hamar az egész történetet. Valójában egészen mostanáig - hogy leírtam -, eszembe sem jutott ez a kis intermezzo. Csak azért szőttem bele a blogba, hogy NEHOGY VALAKINEK ESZÉBE JUSSON ELŐVENNI A PÉNZTÁRCÁJÁT
ÉS PÁR EZRESÉRT MEGHALNI EGY ÚTSZÉLEN, MERT SEGÍTENI AKART OLYANOKON, AKIKEN NEM KELL...
Szóval a következő sarkon már el is felejtettem az egészet. Ugye mondtam, hogy a bringa kitisztítja a gondolatokat. Megérdemli hát, hogy én meg őt tisztítsam meg.
Kiértem Waltonhoz, az átizzadt ruháimat kiakasztottam száradnia kazánházba, szerencsére volt annyi eszem, hogy vittem száraz pólót és pulóvert. És miért jöttem pont Waltonhoz bringáttisztítani? Hát mert a barátom, és a bringatisztogatás előtt, közben és utána jót dumáltunk. (Ha olvasod: remélem tudod, mennyit számít nekem a barátságunk, mégha ezt nem is elégszer mondom ki!)
Nos, Walton barátom - mint MINDEN BARÁTOM - több nálam. Én így barátkozom. Nem vagyok képes olyan emberekkel barátkozni, akikre nem nézhetek fel. Olyan emberek társaságát keresem, akik értékesek. Egyfajta értékvámpír vagyok én, és szeretek a barátaim fényében fürödni. Persze nem iskolázottság, nem társadalmi helyzet és nem vagyon alapján választok barátot. Ez nem jelenti azt, hogy a nálam fontosabb, iskolázottabb és gazdagabb emberek kizárva, de nem ezek a szempontjaim. Nekem az kell, hogy megfogjon valami a másikban.
Szóval Walton barátom elég sokat dolgozik, otthon van a műhelye amelyben csodás dolgokkal találkozhat az ember. Ennek később még szerepe lesz.
Van neki például egy láncmosó szerkezete is, amelyhez hasonlót még szerintem nem sokan láttak. Mivel könnyebb megmutatni, mint leírni, íme egy videjó róla, természetesen az ingyenes Qik-kel:
Így megy ez. Az ember csak beletszi a tisztítófolyadékot - esetünkben petróleumot - és tekeri szépen addig, amig el nem szennyeződik. Aztán cserél párszor, és egyre kevésbé lesz dzsuvás a folyadék és egyre tisztább lesz a lánc. Csodás és egyszerű szerkezet. Nem is nagyon lehet kapni, pedig sok darab ezrest adnék érte. Még az is lehet, hogy megérné gyártani...
Sikerült is leejteni, el is törött. Hogy éreztem magamat? Nem kell leírjam asszem. És itt lép a képbe Walton csodaműhelye, ahol műanyagokkal is foglalkozik. Nagyon leegyszerűsítve magyarázta el nekem, hogyan kapcsolódnak újra össze a műanyag óriásmolekulái és alkotnak az eredetivel megegyező szilárdságú kötést. Ettől nagyon megnyugodtam, hiszen szemre tényleg úgy megragasztotta a szerkezetet, mintha soha le sem ejtettem volna. Hálistennek!
Lepucoltuk a fogaskerekeket is, de még arra is volt gondja, hogy a gumira és a kerékre ömlött tisztítóanyagokat lemossa.
A lényeg, hogy a bringa azon részei, amelyekhez hozzányúltunk, gyári állapotba, illyetve annál egy kicsit jobba kerültek. Mondta is büszkén Walton, hogy állatólag a bringa tisztítás után érezhetően jobban gurul.
Gurult is, észre sem vettem, már haza is értem vele.
Ilyen szabadnapokat szeretnék, de sokat. 54 kilométer bringázás, barátokkal eltöltött kellemes órák és az alkotás öröme. Kell még más?
Néha érdemes az életünket így szemlélni. Persze nem soxor adatik meg az embernek, hogy ilyen világos pillanatai legyenek. Nálam többnyire különleges lelkiállapot kell hozzá. Ezt a lelkiállapotot ki lehet váltani tudatosan is, de van, hogy csak jön. Gyorsan, és gyorsan is megy.
Ma reggel, egy átdolgozott éjszaka után hazafelé kerekeztem. A bringán valahogy mindig más állapotba kerülök, ez az én drogom. Hogy ez mitől van, azt nem tudom. Most ráadásul hulla fáradt is voltam és ilyenkor az agy másként viselkedik. Ritkán megyek szombaton, hajnalban és az ellenkező irányban.
Mintha más dimenzióba kerültem volna. Egy párhuzamos galaxisba, ahol hasonló minden, de egy kicsit mégis más. Valóságos varázslat volt ez.
Ahol máskor tömött sorokban autók állnak, most nem volt senki. Ahol hidak kötik össze a partokat, most nem voltak hidak, bár lehet, hogy csak a köd takarta őket. Ahol biciklisek suhannak, most csak én kerekeztem. Ahol turisták köszöntenek hangos "ómájgád"-dal, most akadálytalanul haladtam. Az alsó rakparton száguldók sem voltak sehol, elvétve láttam egy-egy kószát. A Batthyány térnél nem állt villamos és nem kellett senkit kerülgetni az okosan elvezetett bringagyalogúton. A Margit híd alatt átvonulva senki nem előzött meg és senkit nem kellett visszaelőznöm, amikor nekik piros lett, de a keresztben húzódó kerékpárúton nekem zöld. Senki nem jött szembe egészen az Árpád hídig és egyetlen autó sem keresztezte az utamat.
Az Árpád hídon sem volt senki és már azt hittem, én vagyok az egyetlen ember a földön, amikor végre egy elvetemült futó szembekocogott velem. Az elvetemült szót tessék a legjobb értelmében érteni, hiszen aki szombaton hajnalban fut, az igazán sportember. Tisztelet!
Szóval olyan arcát mutatta nekem Budapest, amelyiket régen, vagy talán soha nem láttam.
Eszembe jutottak azok a délelőttök, amikor véletlenül valamiért szüleim kisvárosában voltam, hétköznap. 14 éves koromban kerültem el otthonról, a város nekem hétvégeken él. Hétközben nem is ismerem, így ha van szerencsém olyankor otthon lenni, mindig rácsodálkozom. A nyüzsgésre. Mintha másik városban lennék. Ezek a többnyire nyári délelőttök jutottak eszembe most és melegség öntött el e szívemet.
Pedig most Budapesten kerekeztem, ahol tél van, hideg, köd. A bringás szemüvegemen lecsapódott a pára és egyfajta kaleidoszkóp módjára mutatta a várost.
Elhatároztam, hogy többször csinálok ilyet. Mégpedig azt, hogy máskor látogatok el helyekre. Több Budapest létezik, nekem ez a másik is tetszik.
Így is ki lehet szakadni a monotóniából. Ha az ember más nézőpontból szemléli a megszokott világát...
Visszatéró motívum a világirodalomban és a világvallásokban, hogy mit tegyen az ember, ha bántják. Ez egy egyszerű kérdésnek tűnik, de ha belegondolunk, mégsem egyszerű megválaszolni.
Mit tesznek az állatok? Támadásra támadással reagálnak. Odafordítják a tüskéiket, kimutatják a foguk fehérjét, felborzolják a tollaikat, előre szegezik az agancsukat. Számos taktika létezik, egyikre sem jellemző a "másik orca odafordítása".
Az ember egy a föld állatfajai közül, és akárhogyan töröm a fejemet, nem tudom eldönteni, hogy vajon távolodik-e ez a faj a többitől, vagy a legnagyobb távolság már megvolt és most megint közelítünk az állatok felé... Vagy ez egyfajta keringés, és a pályának - hasonlóan a Nap-Föld távolsághoz - vannak közeli és távoli szakaszai? Reménykedem benne, hogy legalább így van.
Az tesz emberré minket, ha képesek vagyunk nem állatként viselkedni? Ha az ösztönünk azt súgná, hogy támadjunk, és mi mégis szelídek maradunk? Képesek vagyunk-e ezt az ősi agressziót egyszerűen lerázni magunkról, vagy ez egy hosszú folyamat és a szelídséget is tanulni kell?
És vajon elég bátor vagyok-e ahhoz, hogy elhiggyem: boldogak a szelídek, mert ők öröklik a földet?
Elég bátor vagyok-e elhinni a Hegyi beszéd boldogmondásait?
Mert ha igen, boldog leszek. Ha nem, akkor nem. Egyszerű képlet.
Én magam nem félek a konfliktusoktól, de nem is keresem azokat. És fel sem tudom fogni, mit érez az, aki viszont keresi. Az ilyen emberekkel szemben tanácstalanul állok, mint egy külső szemlélő. Nem értem ugyanis, mi a jó nekik ebben? Szinte lebénulok.
És mostanában azt érzem, hogy ezek az emberek ezt megérzik és keresik a hozzám hasonlókat, hogy belénk rúgjanak.
Velünk ugyanis lehet viccelődni. Lehet minket cikizni és primitív viccek céltáblájává tenni. Ki lehet minket röhögni és jó beszédtéma vagyunk.
De tudjátok mit? Büszke vagyok arra, ha a hátam mögött összeröhögtök! Minden ilyen esettel azt bizonyítjátok, hogy én szelíd vagyiok, velem ezt meg lehet csinálni.
Úgyhogy köszönöm! Köszönöm szépen!
Vigyázni kell ilyenkor télen. Hihetetlen, hogy egyszer felejtem el feltenni a térdvédő-szélvédőmet, és máris sántítok.
Mondjuk jogom lenne sántítani, hiszen négyszeres törés volt a jobb lábamban a térdem alatt és 36 centis vas csücsült benne térdtől bokáig, 3 éven át. 2008. januárjában vették ki. Látszólag gyógyult.
Az élet érdekes. Nem hiszem, hogy 2005. január 18-án véletlenül voltam én a Városligeti Műjégpályán és azt sem hiszem, hogy az a szél, amely megfújt - és amely miatt egy pillanatra megbillentem -, véletlenül fújt volna.
Azt sem hiszem, hogy véletlenül tört el a lábam orsós töréssel és tört el még két helyen.
Azt sem hiszem, hogy a mentő véletlenül vitt az Uzsokiba és ott véletlenül törték el még egy helyen a lábamat.
Nem hiszem, mert nem hiszek a véletlenekben.
Abban hiszek, hogy ideje volt. Ideje volt, hogy a nagyképűségemet valaki letörje. Az ember fiatalon azt hiszi, hogy vele nem eshet baj. Hogy sebezhetetlen. Pedig nem. Kicsik vagyunk és nem mi irányítjuk a sorsunkat. És hívd sorsnak, vagy Istennek, de néha megmutatja, hogy Ő az Úr!
Velem jót tett. Mindig utáltam futni, de amíg töréssel feküdtem idehaza 6 héten át, minden éjjel szaladtam álmomban. Pedig tényleg utáltam futni. Reggel felébredve megfogadtam ezerszer, hogy ha lábra állok, futni fogok.
Megcsináltam, futok és bringázom, fogytam tíz kilót (10 éve voltam ennyi utoljára) és fogyni fogom még ötöt (majdnem húsz éve voltam annyi utoljára).
Fájdalmak vannak, de ettől érzed, hogy élsz.
Mert a törés nem egyszerű dolog. Ha tízezer évvel ezelőtt történik velem ilyesmi, belehalok. Ha 1000 évvel ezelőtt történik velem ilyesmi, nyomorék maradok egész életemre. Ha 100 évvel ezelőtt történik velem ilyesmi, sántítok egész életemben.
Velem viszont 2005-ben történt ez. Maradéktalanul meggyógyultam. Ugyanis nem a törött lábam fáj, hanem a másik.
Szóval nem szabad viccelődni a hideggel, igenis térdmelegítőt kell venni, még két nadrág alá is. Ha nem, akkor az ember térde fájni kezd, ez pedig sántítást eredményez.
Úgyhogy ha legközelebb itthonhagyom a térdvédőt, visszafordulok érte. Ezt most ígérem, és remélem nem felejtem el akkor sem, ha már nem fáj majd a térdem...
