Direkt így, kéccével írtam, mert általában így is hangzik el. Ma reggel többször is hallottam, de kétszer olyan szituban, amit érdemes leírni.
Az első egy autós volt. Róluk bármit el tudok képzelni, sőt az ellenkezőjét is. :)
A Lánchídon kerekeztem át, ahogy szoktam, az úttesten. Nem előzgetve, hanem haladva a forgalommal. Sem jobbról nem mentem el senki mellett, sem balról. Ez a skodás ökör úgy a seggembe jött, hogy inkább elengedtem, azaz lehúzódtam jobbra. Nyomott is egy kövéret, így majdnem 4 méterrel előrébb került, ahol utolérte a dugót. Népnevelő célzattal vele kivételt tettem és csakazértis elmentem mellette. De csak mellette és beálltam újra elé, pedig lett volna hely az előtte álló mellett is elhúzni. De nem, én türtőztettem magamat.
Ekkor üvöltött ki az ablakon kéccével: "Siecc?" Kedvem lett volna visszaüvölteni, ki siet és miért, de nem. Kivártam, amíg az egész sor végigért a hídon és a Clark Ádám téren jobbra lehúzódtam. Ő nyomott neki egy kövéret és megint 3 másodperc után utol is érte a dugót, ezúttal az alagútnál. Ekkor széles mosoly került az arcomra és azért magamban elmormoltam egy "Siecc"-et...
A mosoly nem tartott sokáig, mert rátekertem a budai bringagyászra. Mint tudjátok áthalad a Lánchíd alatt és rögtön ezután be is szűkül a villamossín miatt. Itt én, aki az alagút miatt amúgy is lassítok, általában elengedem azt, aki szemben jön, Ezt a szándékomat határozott integetéssel szoktam jelezni, a kedves közlekedő partnerek pedig nagyon hálásak és mosolyognak. Én vissza.
Most sajnos először a szembejövő - amúgy csinos - leányzónak fagyott rá a mosoly az arcára, mert ahogy ott álltam, ő meg megkezdte az áthaladást a szűk részen, a hátam mögöl ezúttal egy kétkeréken közlekedő barom ment neki szembe olyan sebességgel, hogy engem majdnem elsodort, ezt a cajszit meg majdnem lelökte az alsó rakpartra. A leányzónak volt egy hangterjedelme, így elég hangosan megkérdezte a sráctól kéccével: "Siecc?"
Ez a fittipaldi nem tudott mit szólni, odalépett neki és elhúzott az Erzsébet híd irányába.
A hölgyike felém nagyon barátságos hangon egy köszönömöt mormolt és biccentett, én egy nincsmittel válaszoltam. A szemében láttam, hogy jobban szeretné ő is - ahogyan én is - ha az ilyen kéccés szavakat nem kéne használnunk. Legalább egymással, a bringásokkal szemben...
A történet vége is érdekes, mert ahogyan lenni szokott, én a 28-as trekinggel nagyon kényelmesen utolértem a türelmetlen ökröt, aki ezt észlelve egy darabig kapálózott, de a Gellért hegy alatti masszív emelkedőn kifogyott a kenyérgáz és feladta. A Szabadság híd előtt én lassítottam, hogy szokásomhoz híven gurulóból hajtsak át a közben zölddé váló lámpán.
A csávókám természetesen elhúzott mellettem, majd a lámpánál szállhatott is le. Én ott megint elgurultam mellette, mert nekem a lassabb tempó miatt pont zöld lett.
Utána megint lassítottam, mert tudom, hogy a négyesmetró építkezés miatt a zebrán kell áthaladni, amelynél a lámpa megint piros lesz.
A jóbarát megint elhúzott mellettem, majd a zebránál kénytelen volt megint leszállni.
Mivel nekem megint zöld lett, megint elgurultam mellette.
A Budafoki úton a piros lámpán simán áthajtott, az egyetemisták csak úgy ugráltak szét előtte. Rám is rám néztek, de látták, hogy én nem fogok átmenni a piroson.
Mondanom sem kell, hogy közben zöld is lett, így majdnem 20 métert nyert velem szemben.
Itt már csak mögé álltam és az ő tempójában haladtunk, míg végül - valószínűleg alibiből - az egyik utcába bekanyarodott, mintha ott lenne dolga.
Én magamban - kicsit gonoszan - jót derültem rajta és megint nem kiabáltam neki a kéccés szót. Pedig ha valaki, ő megérdemelte volna...
2009. szeptember 30., szerda
2009. szeptember 29., kedd
Lnchd
Amióta odakerült az a kiegészítő tábla a Lánchídra, azóta gyakran megfordulok arra.
Azt látom, hogy nem nagyon használjátok, inkább még mindig járdáztok. A Lánchídon a járdázás még a szokásosnál is veszélyesebb, a hídlábak miatt minden alkalommal 4 potenciális ütközési lehetőség áll fenn, emellett ez a híd a turisták által leginkább látogatott.
Nézzük, mik szólnak a Lánchíd úttestjének használata mellett!
Tudjátok - hisz nem titkolom -, hogy megrögzött bringaúthasználó vagyok. Sokan lebeszélnek erről, de én mégis szeretem a bringautakat. Van, amikor az ember olyan helyre megy, ahová viszont nem vezet bringaút.
Tőlünk, azaz az Árpád híd pesti oldaláról a Gellért térre szerencsére lehet variálni a közlekedést. Szoktam is, már csak az unaloműzés miatt.
Az alap útvonalam a Kassák úton - a vadiúj szaggatott bringaúton - egészen a Lehel piacig, ott jobbra és a Bulcsú utcán, Gogol utcán - szintén a vadiúj szaggatott bringaúton - ki az Újpest rakpartra. Aztán át a Margit hídon és a Budai bringagyászon végig a Gellért térig.
Ezt így 10 kilométer, 25-30 perc.
Aztán szoktam variálni egy kis Árpád híd - Margit sziget beiktatásával, vagy Árpád híd - Szentlélek tér beiktatásával. Ezekkel már feltolható 11-12 kilométerre és néha a szigeten kifejezetten finom az éra. Szeretem.
Ha teljesen másfelé akarok menni, akkor hazafelé a Lágymányosi hídon, majd a Hungária - Stefánia - Városliget - Dózsa György út vonalon megyek, ez már 16 kilométer és a sok lámpa miatt 45 perc. És a Hungária olyan büdös, hogy ezt nem szeretem.
Mostanában viszont a kedvenc hidam, mégpedig a Margit ugye járdásítva van, én magam egyszerűen nem vagyok képes áttekerni rajta még akkor sem, ha rendőrt mostanában nem látni. Olyan szépen kérnek, hogy gyalogoljak. Így aztán akkor megyek csak a Margit hídon, ha nagyon ráérek és sétálni van kedvem.
Viszont felfedeztem a Lánchidat. Oda az először említett útvonalon megyek annyi különbséggel, hogy az Újpest rakpartról nem megyek fel a Margit hídra, hanem elmegyek a Parlamentig, a Kossuth téren át a József Attila szoborig. Onnan kimegyek a villamossín mellé egészen a Lánchídig.
És itt jön a trükk, ugyanis nem járdázom. Szépen besorolok a Lánchidra, ahol az új tábla szerint reggel 7-től este 8-ig szabályosan közlekedhetek. És lehet is.
Én nem előzgetem az autókat, megyek velük.
Általában olyan sebességgel csorognak, ami nekem kényelmes. Mivel nem előzgetek, simán és kényelmesen átcsorgok velük. Ezután a Clark Ádám téren jobbra el, és legurulok a dunapartra a bringaútra. Ennyi a titok.
Miért jó ez?
Nagyjából és átlagosan 5 perccel gyorsabb, mint az eddigi leggyorsabb útvonalam. A Parlament szép, megvan minden reggel. A Lánchíd gyönyörű, megvan minden reggel.
A következő pár gondolat radikális lesz:
Egy jobb világban a Lánchídon TISZTELETBŐL nem engednének át autókat. Odaadnák a gyalogosoknak és a bringásoknak, nameg a turistáknak. Sétáljanak, napozzanak, fényképezzenek. A Lánchíd hadd menjen nyugdíjba, mert egyszerűen tiszteletlenség egy ekkora nemzeti értéket és szimbólumot ilyen szinten autókkal megalázni. Mellette elférne egy vadiúj híd, amin ömölhetne át a forgalom. Akár két emeleten is. Ugyanígy a Margit hidat is gyalogos híddá minősíteném és mellé tennék egy vadiúj, kétszintes hidat az autóknak. Még hely is lenne rá.
Álmodozni lehet?
Azt látom, hogy nem nagyon használjátok, inkább még mindig járdáztok. A Lánchídon a járdázás még a szokásosnál is veszélyesebb, a hídlábak miatt minden alkalommal 4 potenciális ütközési lehetőség áll fenn, emellett ez a híd a turisták által leginkább látogatott.
Nézzük, mik szólnak a Lánchíd úttestjének használata mellett!
Tudjátok - hisz nem titkolom -, hogy megrögzött bringaúthasználó vagyok. Sokan lebeszélnek erről, de én mégis szeretem a bringautakat. Van, amikor az ember olyan helyre megy, ahová viszont nem vezet bringaút.
Tőlünk, azaz az Árpád híd pesti oldaláról a Gellért térre szerencsére lehet variálni a közlekedést. Szoktam is, már csak az unaloműzés miatt.
Az alap útvonalam a Kassák úton - a vadiúj szaggatott bringaúton - egészen a Lehel piacig, ott jobbra és a Bulcsú utcán, Gogol utcán - szintén a vadiúj szaggatott bringaúton - ki az Újpest rakpartra. Aztán át a Margit hídon és a Budai bringagyászon végig a Gellért térig.
Ezt így 10 kilométer, 25-30 perc.
Aztán szoktam variálni egy kis Árpád híd - Margit sziget beiktatásával, vagy Árpád híd - Szentlélek tér beiktatásával. Ezekkel már feltolható 11-12 kilométerre és néha a szigeten kifejezetten finom az éra. Szeretem.
Ha teljesen másfelé akarok menni, akkor hazafelé a Lágymányosi hídon, majd a Hungária - Stefánia - Városliget - Dózsa György út vonalon megyek, ez már 16 kilométer és a sok lámpa miatt 45 perc. És a Hungária olyan büdös, hogy ezt nem szeretem.
Mostanában viszont a kedvenc hidam, mégpedig a Margit ugye járdásítva van, én magam egyszerűen nem vagyok képes áttekerni rajta még akkor sem, ha rendőrt mostanában nem látni. Olyan szépen kérnek, hogy gyalogoljak. Így aztán akkor megyek csak a Margit hídon, ha nagyon ráérek és sétálni van kedvem.
Viszont felfedeztem a Lánchidat. Oda az először említett útvonalon megyek annyi különbséggel, hogy az Újpest rakpartról nem megyek fel a Margit hídra, hanem elmegyek a Parlamentig, a Kossuth téren át a József Attila szoborig. Onnan kimegyek a villamossín mellé egészen a Lánchídig.
És itt jön a trükk, ugyanis nem járdázom. Szépen besorolok a Lánchidra, ahol az új tábla szerint reggel 7-től este 8-ig szabályosan közlekedhetek. És lehet is.
Én nem előzgetem az autókat, megyek velük.
Általában olyan sebességgel csorognak, ami nekem kényelmes. Mivel nem előzgetek, simán és kényelmesen átcsorgok velük. Ezután a Clark Ádám téren jobbra el, és legurulok a dunapartra a bringaútra. Ennyi a titok.
Miért jó ez?
Nagyjából és átlagosan 5 perccel gyorsabb, mint az eddigi leggyorsabb útvonalam. A Parlament szép, megvan minden reggel. A Lánchíd gyönyörű, megvan minden reggel.
A következő pár gondolat radikális lesz:
Egy jobb világban a Lánchídon TISZTELETBŐL nem engednének át autókat. Odaadnák a gyalogosoknak és a bringásoknak, nameg a turistáknak. Sétáljanak, napozzanak, fényképezzenek. A Lánchíd hadd menjen nyugdíjba, mert egyszerűen tiszteletlenség egy ekkora nemzeti értéket és szimbólumot ilyen szinten autókkal megalázni. Mellette elférne egy vadiúj híd, amin ömölhetne át a forgalom. Akár két emeleten is. Ugyanígy a Margit hidat is gyalogos híddá minősíteném és mellé tennék egy vadiúj, kétszintes hidat az autóknak. Még hely is lenne rá.
Álmodozni lehet?
2009. szeptember 28., hétfő
87 kiló
Írtam nektek korábban, hogy életmódot váltottam. A korábbi bejegyzésemet itt olvashatod: http://criticalmass.hu/blogbejegyzes/20090804/19-40
Ahhoz képest újabb fejlemények: 19.00 alatt vagyok és 87 kiló.
Remélem nem hat dicsekvésnek, hiszen inkább az a célom vele, hogy a hozzám hasonló, kicsit elpunnyadt embereket motiváljam.
Tehát: semmit nem csinálok, csak átültem a bringára és hetente egyszer-kétszer futok.
Mint írtam, bőven 100 kiló felett is voltam már, de a fránya 96 kilóról nagyon régen nem tudtam lejjebb jönni.
Mostanában egymástól függetlenül többen megjegyezték, hogy "Sanci, te fogytál", sőt olyan is volt, aki megkérdezte: "Nem vagy beteg?".
De jó érzés is ez! Szerencsére beteg nem vagyok, sőt: soha nem éreztem magamat ilyen jól!
Már látszik az alagút vége: 82 kiló lenne a célom és 16 perc körül szeretném futni a 8 kört.
A 82 kilótól már csak pár választ el, sokáig nem nagyon mertem megmérni magam, de aztán csak vettem a bátorságot.
A 16 perc pedig 82 kilóval teljesen reális, ugyanis annyit jelent, hogy a jelenlegi tempómon már csak kicsit kell fokozni és a 4-5-6 körben nem szabad visszaesnem. Az első három és az utolsó kettő simán megy 2 perc körül, azzal pedig pont meglenne a 16. Ha az ember könnyebb, könnyebb nyomni is és a keringésem is kezd szépen felfejlődni a feladathoz.
És mégegyszer leírom: semmi mást nem tettem, minthogy visszaültem a bringára és hetente egyszer-kétszer lefutom a 8 kört. Nem diétázom, nem reformkonyházom, nem szakítottam egyéb rossz szokásaimmal - bár kólát nagyon keveset iszom, az is már lájt - és egy pillanatra sem érzem úgy, hogy ez az egész megterhelő lenne.
Szóval ha fogyni akarsz és jól érezni magadat, bringázz! Minden nap. Ha van mellé még energiád, akkor néha túrázz, fuss, menj el egy uszodába.
Meg lesz az eredménye...
Ahhoz képest újabb fejlemények: 19.00 alatt vagyok és 87 kiló.
Remélem nem hat dicsekvésnek, hiszen inkább az a célom vele, hogy a hozzám hasonló, kicsit elpunnyadt embereket motiváljam.
Tehát: semmit nem csinálok, csak átültem a bringára és hetente egyszer-kétszer futok.
Mint írtam, bőven 100 kiló felett is voltam már, de a fránya 96 kilóról nagyon régen nem tudtam lejjebb jönni.
Mostanában egymástól függetlenül többen megjegyezték, hogy "Sanci, te fogytál", sőt olyan is volt, aki megkérdezte: "Nem vagy beteg?".
De jó érzés is ez! Szerencsére beteg nem vagyok, sőt: soha nem éreztem magamat ilyen jól!
Már látszik az alagút vége: 82 kiló lenne a célom és 16 perc körül szeretném futni a 8 kört.
A 82 kilótól már csak pár választ el, sokáig nem nagyon mertem megmérni magam, de aztán csak vettem a bátorságot.
A 16 perc pedig 82 kilóval teljesen reális, ugyanis annyit jelent, hogy a jelenlegi tempómon már csak kicsit kell fokozni és a 4-5-6 körben nem szabad visszaesnem. Az első három és az utolsó kettő simán megy 2 perc körül, azzal pedig pont meglenne a 16. Ha az ember könnyebb, könnyebb nyomni is és a keringésem is kezd szépen felfejlődni a feladathoz.
És mégegyszer leírom: semmi mást nem tettem, minthogy visszaültem a bringára és hetente egyszer-kétszer lefutom a 8 kört. Nem diétázom, nem reformkonyházom, nem szakítottam egyéb rossz szokásaimmal - bár kólát nagyon keveset iszom, az is már lájt - és egy pillanatra sem érzem úgy, hogy ez az egész megterhelő lenne.
Szóval ha fogyni akarsz és jól érezni magadat, bringázz! Minden nap. Ha van mellé még energiád, akkor néha túrázz, fuss, menj el egy uszodába.
Meg lesz az eredménye...
2009. szeptember 25., péntek
De unalmas
Mi is a célom?
Szórakozni akarok, amikor bringázom, vagy egyszerűen el akarok jutni ából bébe.
Ez is, az is. Mostanában főként közlekedem. Munkába, munkából.
Ha pedig így van, akkor a leginkább annak örülök, hogy unalmas útjaim voltak a héten. Nem történt semmi.
Nem részletezem, hogy mi nem történt, mert egyszerűen nem akarok negatív gondolatokkal foglalkozni.
Lehet, hogy egyszerűen feljebb ment az igerküszöböm, és már nem idegesít, ami korábban idegesített? Ha így van, annak is örülök.
A lényeg, hogy a héten csak a jó oldalát láttam a bringázásnak és nem idegesített semmi.
Soha nem gondoltam volna, hogy az unalom ennyire jó tud lenni...
Azt kívánom Nektek, hogy ilyen unalmas heteitek legyenek és veletek se történjen semmi! Csak jussatok el oda, ahová igyekeztek. Eseménymentesen, unalmasan!
Szórakozni akarok, amikor bringázom, vagy egyszerűen el akarok jutni ából bébe.
Ez is, az is. Mostanában főként közlekedem. Munkába, munkából.
Ha pedig így van, akkor a leginkább annak örülök, hogy unalmas útjaim voltak a héten. Nem történt semmi.
Nem részletezem, hogy mi nem történt, mert egyszerűen nem akarok negatív gondolatokkal foglalkozni.
Lehet, hogy egyszerűen feljebb ment az igerküszöböm, és már nem idegesít, ami korábban idegesített? Ha így van, annak is örülök.
A lényeg, hogy a héten csak a jó oldalát láttam a bringázásnak és nem idegesített semmi.
Soha nem gondoltam volna, hogy az unalom ennyire jó tud lenni...
Azt kívánom Nektek, hogy ilyen unalmas heteitek legyenek és veletek se történjen semmi! Csak jussatok el oda, ahová igyekeztek. Eseménymentesen, unalmasan!
2009. szeptember 23., szerda
Az idegesség katonái
Az ember zenét hallgat...
-----------------------------------------------------
Az idegesség katonái vagyunk,
az utcán hömpölyög szörnyű hadunk.
Öklöt rázunk, fogat csikorgatunk
és senki se sír majd, ha meghalunk.
Háborúban állunk jó ideje,
ahol a türelem csak a gyengeség jele.
Mi erősnek hisszük önmagunk,
de senki se sír majd, ha meghalunk.
Jó, ha tudod, hogy szentírás a szavunk,
ezért másokkal mindig szigorúak vagyunk.
Mi mindent tudunk, sőt mindent jobban
tudunk,
s ezért nagyon-nagyon szeretjük önmagunk.
Az idegesség katonái vagyunk,
tökkel ütünk és makkal álmodunk.
Ha tükörbe nézünk, könnybe lábadunk,
mert nagyon-nagyon szeretjük önmagunk.
Idegesség katonái - vigyázz!
Mogorván nézz!
Utálat in-dulj!
-----------------------------------------------------
Az ember zenét hallgat...
-----------------------------------------------------
Az idegesség katonái vagyunk,
az utcán hömpölyög szörnyű hadunk.
Öklöt rázunk, fogat csikorgatunk
és senki se sír majd, ha meghalunk.
Háborúban állunk jó ideje,
ahol a türelem csak a gyengeség jele.
Mi erősnek hisszük önmagunk,
de senki se sír majd, ha meghalunk.
Jó, ha tudod, hogy szentírás a szavunk,
ezért másokkal mindig szigorúak vagyunk.
Mi mindent tudunk, sőt mindent jobban
tudunk,
s ezért nagyon-nagyon szeretjük önmagunk.
Az idegesség katonái vagyunk,
tökkel ütünk és makkal álmodunk.
Ha tükörbe nézünk, könnybe lábadunk,
mert nagyon-nagyon szeretjük önmagunk.
Idegesség katonái - vigyázz!
Mogorván nézz!
Utálat in-dulj!
-----------------------------------------------------
Az ember zenét hallgat...
2009. szeptember 17., csütörtök
Csatt, avagy nem csak nyomni, megállni is tudni kell(ene)!
Azt tudtam, hogy a vékony kerekű bringával valószínűleg könnyebb haladni. Amikor a montit lecseréltem a trekkingre, azonnal saját magamon is éreztem a különbséget.
Ma reggel meg láttam is, de sajnos a negatív oldalát.
Történt az, hogy a Batthyány térnél a magam kényelmes tempójában kerekeztem déli irányba. Nem siettem- sosem sietek - a sebességem a szokásos 22-25 km/h volt most is.
Aki jár arra az ismeri, a többieknek leírom, hogy a Batthyányn a kerékpárút csinál egy flikflakkot azért, hogy kikerülje a lépcsőt, amely levezet a HÉV-hez és a Metróhoz.
Jó kis Demszky karókkal van keretezve, hogy ha az ember elesik, biztosan össze is zúzza magát. Én itt főleg lassítok, mert a lépcsőn feljövők többnyire a csodás panorámát és a túlparton látható Parlamentet nézik, és jópáran körülnézés nélkül átvágnak a bringaúton.
Most is lassítottam, ekkor húzott el mellettem az az outis srác. Mehetett 30 felett. Még néztem is, hogy milyen vékonyak a kerekei, ezekkel szó szerint hasítani lehet. Hát hasított is, belehasított a sikámba.
Valószínűleg ekkor már érezte, hogy a sebesség túl nagy lesz, ezért hátsófékezett, de ezzel csak annyit ért el, hogy a bringa seggét kidobta balra és az egész rendszer irányíthatatlanná vált, egyenes vonalú, egyenletes mozgással közelített a kő mellvéd felé.
Szerencséje volt, hiszen szembe jött egy szerencsétlen, ámde a kőnél azért puhább másik bringás, akinek úgy ahogy volt, totálban neki is csattant. Frontálisan, asszem ez a helyes szó rá.
Szóltak akkorát, mint egy autós ütközés és repültek mindenfelé. Valami nagy szerencse folytán nem sikerült egyetlen Demszky karót sem eltrafálni, hanem a simogató beton tompította az esésüket.
Az egészet 3 méterről láttam, úgymond első sorból.
Természetesen azonnal megálltam, a bringámon ugyanis nem csak a kerékpárok javításához szükséges műhelyfelszerelést cipelem, mindenhová magammal, hanem az emberek javításához szükséges kisebb kórházat is.
Kérdésemre, miszerint jól vannak-e, mindketten határozott igennel válaszoltak, miközben kászálódtak fel serényen.
A balesetet okozó Speedy Gonzales közben legalább 3-szor elhadarta, hogy ő mekkora egy barom és hogy bocs.
Továbbtekertem, közben gondolkodtam.
Az egy dolog, hogy a vékony kerekű bringával könnyebb haladni, de meg is kell ám állni valahogy.
Számomra a tanulság? Továbbra sem nyomom, főleg nem a Büdipesti bringagyászon, ahol simán kialakítanak egy ilyen s-kanyart. Mert aki ezt a megoldást ott elhelyezte, az biztos soha életében nem biciklizett.
Remélem a srácok tényleg jól vannak, ha olvassa valamelyikőjük ezt a blogot, jelezzen vissza!
Ma reggel meg láttam is, de sajnos a negatív oldalát.
Történt az, hogy a Batthyány térnél a magam kényelmes tempójában kerekeztem déli irányba. Nem siettem- sosem sietek - a sebességem a szokásos 22-25 km/h volt most is.
Aki jár arra az ismeri, a többieknek leírom, hogy a Batthyányn a kerékpárút csinál egy flikflakkot azért, hogy kikerülje a lépcsőt, amely levezet a HÉV-hez és a Metróhoz.
Jó kis Demszky karókkal van keretezve, hogy ha az ember elesik, biztosan össze is zúzza magát. Én itt főleg lassítok, mert a lépcsőn feljövők többnyire a csodás panorámát és a túlparton látható Parlamentet nézik, és jópáran körülnézés nélkül átvágnak a bringaúton.
Most is lassítottam, ekkor húzott el mellettem az az outis srác. Mehetett 30 felett. Még néztem is, hogy milyen vékonyak a kerekei, ezekkel szó szerint hasítani lehet. Hát hasított is, belehasított a sikámba.
Valószínűleg ekkor már érezte, hogy a sebesség túl nagy lesz, ezért hátsófékezett, de ezzel csak annyit ért el, hogy a bringa seggét kidobta balra és az egész rendszer irányíthatatlanná vált, egyenes vonalú, egyenletes mozgással közelített a kő mellvéd felé.
Szerencséje volt, hiszen szembe jött egy szerencsétlen, ámde a kőnél azért puhább másik bringás, akinek úgy ahogy volt, totálban neki is csattant. Frontálisan, asszem ez a helyes szó rá.
Szóltak akkorát, mint egy autós ütközés és repültek mindenfelé. Valami nagy szerencse folytán nem sikerült egyetlen Demszky karót sem eltrafálni, hanem a simogató beton tompította az esésüket.
Az egészet 3 méterről láttam, úgymond első sorból.
Természetesen azonnal megálltam, a bringámon ugyanis nem csak a kerékpárok javításához szükséges műhelyfelszerelést cipelem, mindenhová magammal, hanem az emberek javításához szükséges kisebb kórházat is.
Kérdésemre, miszerint jól vannak-e, mindketten határozott igennel válaszoltak, miközben kászálódtak fel serényen.
A balesetet okozó Speedy Gonzales közben legalább 3-szor elhadarta, hogy ő mekkora egy barom és hogy bocs.
Továbbtekertem, közben gondolkodtam.
Az egy dolog, hogy a vékony kerekű bringával könnyebb haladni, de meg is kell ám állni valahogy.
Számomra a tanulság? Továbbra sem nyomom, főleg nem a Büdipesti bringagyászon, ahol simán kialakítanak egy ilyen s-kanyart. Mert aki ezt a megoldást ott elhelyezte, az biztos soha életében nem biciklizett.
Remélem a srácok tényleg jól vannak, ha olvassa valamelyikőjük ezt a blogot, jelezzen vissza!
Szeretem az esőt
Én szeretem az esőt.
A kollégák néznek rám ma délután, félmosoly az arcukon. "Hogy mész haza? Esik."
Hogy mennék haza? Ahogy idejöttem, csak az ellenkező irányban.
Az esőnek számomra egyetlen kézzelfogható következménye van: kevesebb a lézengő turista.
Nekem, mint megrögzött kerékpárútmániásnak ez nem mellékes. Ha már Budán (is, meg máshol is, de erre járok, ezt érzem nap mint nap) sikerült olyan szépen összekeverni a gyalogosforgalmat a bringással, és ennek nehezítéseképpen még azt az amúgy is keskeny utat is felbontották hosszában... Szóval ilyenkor, az esőben ideális az állapot. Csak mi vagyunk, a bringások néhányan.
Nem sietek, mert esőben jó nagyot lehet tanyálni. Ehelyett élvezem a vízfüggöny mögé bújt várost. A Parlament a napfényben is megdobogtatja a szívemet, hiába megyek el minden nap a túlsó parton és csodálom meg, most valahogy még szebb. Ahogy ködbe-felhőbe burkolóznak a tornyok.
Hiányzó hős vagyok. Mert nem sietek, megállok és a letört faágat lehúzom az útról. Az az érdekes a hiányzó hős szituban, hogy azonnal keletkeznek más hősök. Most, hogy megálltam, más is megáll. Együtt rángatjuk tovább a faágat, sikerül akadálymentessé tenni az utat. Ki tudja, előttünk hányan kerülték ki, azon a 25 centin átlavírozva, ami a korlátig szabadon maradt. Ők siettek, én most nem. Megyek tovább és hátranézek. Na, így már sokkal jobb...
Ha már nem sietek, kicsi népszámlálás. Nem reprezentatív.
Hazáig (11 km) 25 bringás jött szembe. 15-nek volt esőkabátja, abból 5-nek profi. 10-en tehát mindenféle nejlonacskóban próbálták megúszni az elázást, 10-en meg a gyorsaságban bíztak. 25 perc alatt, ha mozog az ember, tényleg nem nagyon lehet megfázni ebben a 18-20 fokban...
Margit híd, leszállok. Nincsenek rendőrök, biztosan nem vizállóak a közbeszerzéssel beszerzett esőkabátok. Vagy azt gondolták, aki esőben bringázik, az hadd menjen.
Igaz, gyalogost nem nagyon veszélyeztetnék, az egész hídon 3 jön szembe. Kettő turista - angolul csodálják a Parlamentet - és egy futó.
Ez utóbbi rövidnadrágban és sportatlétában. Aki kemény mint a vas, ugye... Nem fázik, mozog, fűtenek az izmok.
Az enyémek is. Mindig a bringatáskában van egy esőkabát, ezt az ilyen kora őszi reggeleken akkor is felveszem néha, ha nem esik. Profi a cucc, kifelé kijön a pára, befelé nem jön az eső. Ha melegem van, a hónalján kicsit nyitok a cipzáron. Azt mondom, megérte az árát, 4 éve szolgál és olyan, mint a vadiúj. Pedig van benne kilométer, nagyjából egy tízezres. Saccográffal mérve.
De a nacim, az nem profi. Illetve profi, de nem erre való. Azt írták rá a tízpróbás áruházban, hogy enyhe mozgásokhoz, sétához. Ezek szerint a bringa nem enyhe mozgás, mert a naciban belülről ugyanannyi a víz, mint kívülről. Persze belülről a verejtékemtől ázik.
Valóságos dunszt. Jól bedunsztoltam magamat, aztán lehet izzadni. Amíg mozog az ember, addig nincs gond, mert az izom melegít. De így, a Margit hídon átsétálva most kicsit hideg.
És most jövök rá, hogy télen lesz bajom. Mert a bringán nem fázom, amíg tekerek. De életem egyik leghidegebb telét egy őszön éltem át, amikor egy barátommal a Petőfi hídnál beszéltem meg egy gyors találkát, amiről ő késett. Én bringával jöttem, tikk-takk, ő viszont kocsival. Fél órát vártam rá, közben jól le- és meghűltem.
Egyszóval télen a Margit hídon állandó vendég lesz a Tüdő Gyula, barátainak csak Tüdőgyuszi. Télen valószínűleg tényleg kerülni fogom a Margit hidat.
De most még ősz van, szép esős idő. A pestiek szokás szerint beültek a kocsiba, szívnak is a dugókban szegények. Ha nekik jó, nekem a legjobb...
Én viszont szeretem az esőt. Átérek a túlpartra, most van időm elolvasni a táblát: szépen megkérnek, hogy a gyalogosok védelme érdekében toljuk a bringát.
Ketten toltuk. Rajtam kívül egy csajszi, neki is volt esőkabátja, nem is ázott...
Bringára fel. Az aluljáróban hajléktalanok, "Les Rois Du Monde" szól a táskarádióból. A királyok a világ tetején nem is gondolják, hogy az igazi királyok idelenn vannak... "Ils ont la plus belle vue", "nekik jut a legjobb kilátás." Meg nekem.
Még tíz perc, és a tisztára mosott utcákon hazáig gurulok. A ház előtt, a lámpánál dupla sorban 300 méteres dugó. Ez így normális, esik. Elgurulok mellettük, hazaértem.
Ők idegeskednek, de én szeretem az esőt.
A kollégák néznek rám ma délután, félmosoly az arcukon. "Hogy mész haza? Esik."
Hogy mennék haza? Ahogy idejöttem, csak az ellenkező irányban.
Az esőnek számomra egyetlen kézzelfogható következménye van: kevesebb a lézengő turista.
Nekem, mint megrögzött kerékpárútmániásnak ez nem mellékes. Ha már Budán (is, meg máshol is, de erre járok, ezt érzem nap mint nap) sikerült olyan szépen összekeverni a gyalogosforgalmat a bringással, és ennek nehezítéseképpen még azt az amúgy is keskeny utat is felbontották hosszában... Szóval ilyenkor, az esőben ideális az állapot. Csak mi vagyunk, a bringások néhányan.
Nem sietek, mert esőben jó nagyot lehet tanyálni. Ehelyett élvezem a vízfüggöny mögé bújt várost. A Parlament a napfényben is megdobogtatja a szívemet, hiába megyek el minden nap a túlsó parton és csodálom meg, most valahogy még szebb. Ahogy ködbe-felhőbe burkolóznak a tornyok.
Hiányzó hős vagyok. Mert nem sietek, megállok és a letört faágat lehúzom az útról. Az az érdekes a hiányzó hős szituban, hogy azonnal keletkeznek más hősök. Most, hogy megálltam, más is megáll. Együtt rángatjuk tovább a faágat, sikerül akadálymentessé tenni az utat. Ki tudja, előttünk hányan kerülték ki, azon a 25 centin átlavírozva, ami a korlátig szabadon maradt. Ők siettek, én most nem. Megyek tovább és hátranézek. Na, így már sokkal jobb...
Ha már nem sietek, kicsi népszámlálás. Nem reprezentatív.
Hazáig (11 km) 25 bringás jött szembe. 15-nek volt esőkabátja, abból 5-nek profi. 10-en tehát mindenféle nejlonacskóban próbálták megúszni az elázást, 10-en meg a gyorsaságban bíztak. 25 perc alatt, ha mozog az ember, tényleg nem nagyon lehet megfázni ebben a 18-20 fokban...
Margit híd, leszállok. Nincsenek rendőrök, biztosan nem vizállóak a közbeszerzéssel beszerzett esőkabátok. Vagy azt gondolták, aki esőben bringázik, az hadd menjen.
Igaz, gyalogost nem nagyon veszélyeztetnék, az egész hídon 3 jön szembe. Kettő turista - angolul csodálják a Parlamentet - és egy futó.
Ez utóbbi rövidnadrágban és sportatlétában. Aki kemény mint a vas, ugye... Nem fázik, mozog, fűtenek az izmok.
Az enyémek is. Mindig a bringatáskában van egy esőkabát, ezt az ilyen kora őszi reggeleken akkor is felveszem néha, ha nem esik. Profi a cucc, kifelé kijön a pára, befelé nem jön az eső. Ha melegem van, a hónalján kicsit nyitok a cipzáron. Azt mondom, megérte az árát, 4 éve szolgál és olyan, mint a vadiúj. Pedig van benne kilométer, nagyjából egy tízezres. Saccográffal mérve.
De a nacim, az nem profi. Illetve profi, de nem erre való. Azt írták rá a tízpróbás áruházban, hogy enyhe mozgásokhoz, sétához. Ezek szerint a bringa nem enyhe mozgás, mert a naciban belülről ugyanannyi a víz, mint kívülről. Persze belülről a verejtékemtől ázik.
Valóságos dunszt. Jól bedunsztoltam magamat, aztán lehet izzadni. Amíg mozog az ember, addig nincs gond, mert az izom melegít. De így, a Margit hídon átsétálva most kicsit hideg.
És most jövök rá, hogy télen lesz bajom. Mert a bringán nem fázom, amíg tekerek. De életem egyik leghidegebb telét egy őszön éltem át, amikor egy barátommal a Petőfi hídnál beszéltem meg egy gyors találkát, amiről ő késett. Én bringával jöttem, tikk-takk, ő viszont kocsival. Fél órát vártam rá, közben jól le- és meghűltem.
Egyszóval télen a Margit hídon állandó vendég lesz a Tüdő Gyula, barátainak csak Tüdőgyuszi. Télen valószínűleg tényleg kerülni fogom a Margit hidat.
De most még ősz van, szép esős idő. A pestiek szokás szerint beültek a kocsiba, szívnak is a dugókban szegények. Ha nekik jó, nekem a legjobb...
Én viszont szeretem az esőt. Átérek a túlpartra, most van időm elolvasni a táblát: szépen megkérnek, hogy a gyalogosok védelme érdekében toljuk a bringát.
Ketten toltuk. Rajtam kívül egy csajszi, neki is volt esőkabátja, nem is ázott...
Bringára fel. Az aluljáróban hajléktalanok, "Les Rois Du Monde" szól a táskarádióból. A királyok a világ tetején nem is gondolják, hogy az igazi királyok idelenn vannak... "Ils ont la plus belle vue", "nekik jut a legjobb kilátás." Meg nekem.
Még tíz perc, és a tisztára mosott utcákon hazáig gurulok. A ház előtt, a lámpánál dupla sorban 300 méteres dugó. Ez így normális, esik. Elgurulok mellettük, hazaértem.
Ők idegeskednek, de én szeretem az esőt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)