Disco! Disco! Disco!

Annak, amiről ez a blog szól, látszólag semmi köze nincs a bringázáshoz. A végére azért kiderül, hogy mégis.

Furcsa dolog a fizika. Az ember rácsodálkozik, miközben arról van szó, hogy a víz tudja a fizikát és arra folyik, amerre kell, a hang is tudja a fizikát és arra terjed, amerre kell. Mi nem tudjuk a fizikát, így nem oda költözünk, ahová kell. Illetve a kedves hivatalnokok nem tudják a fizikát, így oda is engedélyeznek discót, ahová nem kellene.

Tizediken lakom, panelben. Az ablakaim mind déli fekvésűek (az építtető sem tudta a fizikát, legalábbis a hőtannal semmiképpen nem volt tisztában). Jó idő van nálunk, na! De nem baj ám, az ember éjjel tud szellőztetni, így a lakásban lévő 35-40 fokot egy kis kellemes 26 fokkal ki lehet(ne) öblíteni.

A füst is tudja a fizikát, felfelé száll. A nyolcadikon lakó viszont nem tudja a fizikát - meg a biológiát sem, mert akkor egyáltalán nem bagózna - így aztán képes éjjel 11-kor meg éjfélkor rágyújtani. Szellőztessünk, ugye...

Aztán szerencsére ő is kidől fél egy körül, így az ablakot végre kinyithatjuk. Kinyithatnánk...

A hangterjedés egy érdekes fizikai jelenség. Nem mindegy, milyen frekvenciájú, hullámhosszú az a hang. Egészen másként terjed a magas és másként a mély. Maradjunk az utóbbinál...

Szóval az ember szellőztetne éjjel, de nem lehet, mert fél egy körül, MINDEN éjjel elindul a bumci-bumbumci. Tisztán hallható primitív ritmusképletek, amelyek már az ősembert is magával ragadták. Szólnak hát a harci dobok, tombol a nép. Aztán reggel hazamegy, alszik.

Mi nem. Mi reggel dolgozni megyünk. Nem mondom, hogy homokot lapátolni könnyű fáradtan, de annak, aki az aggyával dolgozik elengedhetetlen az alvás. Tévedni ugyanis emberi dolog, de az embertelen, hogy kialvatlanul mennyivel többet tévedek. Az már csak a munka jellegétől függ, hogy ezeknek a tévedéseknek ki issza meg a levét. Szerencsére nem vagyok atomtudós, így nem hozok létre véletlenül egy fekete lyukat, ami aztán elnyeli a világegyetemet... Elkalandoztam, vissza a fizikához!

Ha az ember hetek óta nem alszik, már csak kíváncsi lesz arra, ki az/mi az, aki/ami miatt nem. És itt jön képbe a bringa (ugye mondtam...). Éjjel fél kettő van, tudom, hogy a buli reggel négyig fog tartani, így van időm. Keressük meg! Autóval is lehetne, de az autó zaja megnehezíti a tájékozódást. Biciklivel viszont szinte húz magához a subbass.

Aszittem. A mély hangok jellege olyan, hogy az ember az irányukat nehezen tudja meghatározni. Hallod, érzed is, de hogy honnan jön, azt akkor tudod csak, ha ott álsz mellettük. Szóval a bicikli egy csodálatos jármű, óriási területeket lehet bejárni vele igen kicsi idő alatt. Hát bejártam. Egyfajta csillagtúra volt ez, hiszen ahogy távolodtam a lakástól, egyre inkább csitult a hang, így mindig azt hittem, hogy rossz irányba megyek. 40 kilométert breingáztam le, jártam mindenhol, ahol lehet a Disco. Nem lett meg. A végén hazaérve azt gondoltam, hogy időközben valószínűleg vége lett a bulinak, így lekéstem...

Ahogy felértem a lakásba és letettem a bringát, azonnal hallottam, hogy még mindig megy, mégpedig még mindig ugyanaz a szám.

Bumci-bumbumci!

Esélytelen, soha nem fogom kideríteni honnan jön a hang és ha kiderítem, akkor nem érek vele semmit. Ha feljelentést teszek csendháborításért, kiröhögnek, mert gondolom a discónak van működési engedélye.

Ha rosszindulatú lennék - amikor morcos vagyok, megfordulnak bennem ilyen gondolatok - akkor azt mondanám, hogy a kedves hivatalnoknak, aki valószínűleg jó kis kenőpénzért rátette a pecsétet a működési engedélyre azt kívánom, hogy nyisson ki egy ilyen dizsi az ő háza mellett is és tegye olyan pokollá az életét, ahogy emez a miénket és még - gondolom - néhány tízezer budapestiét teszi tönkre!

De félre a negatív gondolatokkal! Jót bicikliztem a pesti éjaszakában, van ennek varázsa. Félelmetes, hogy mennyien bicikliznek éjjel és nem hinném, hogy mindenki a discót keresi. Szinte már fáztam a hűvös hajnali szélben.

És bár sok minden köt a tizenharmadik kerülethez, most lett elég. Elköltözünk, kerül amibe kerül! Úgyhogy azt külön köszönöm, hogy segítettek ezt a nehéz döntést meghozni! A kényelmet felcserélem a nyugalomra és az sem baj, ha majd több órát kell emiatt utazni. Majd bringázom, úgyis szeretek...

Szél-sőséges

Bevallom, a mai reggelen majdnem leszálltam a nyeregből. Éjjel alig aludtunk, valami olyan állati zajt csapott a szél, hogy végül füldugóval sikerült valahogy álomba szenderednem 2 óra körül. Gondoltam, majd abbahagyja reggelre, de amikor kinéztem az ablakon, a szemközti parkban egy csomó kidölt fa és letört ág képe fogadott. Lehet-e ekkora szélben biciklizni?

Az eső nem gond, a múlt hét óta nem csak vízötlen, hanem már tényleg vízhatlan vagyok. Azt hittem, ha a fejemet, a felsőtestemet és a lábaimat védem a víztől, az elég. Most viszont, hogy végre rászántam magamat a kalucsnira és a cipőm sem ázik szííííjjel, azt kell mondjam, hogy a legfontosabb dolog a cípő beázásmentesítése. Az érzést nagyban befolyásolja ugyanis, ha nem kell vizes sárban tocsogó cipőben nyomni. Szóval vagy a cipő legyen vízhatlan - nem tudom, létezik-e ilyen egyáltalán, de ráírni biztosan ráírják egyikre-másikra -, vagy egy huszáros vágással az ember húzzon a lábára egy kalucsnit, ami megvédi a beázástól. Így aztán az esőben bringázás tényleg csak elhatározás kérdése és sokkal élvezetesebb dolog, mint napsütésben.

De a szél? Azzal mi van? Ma reggel eléggé össze kellett szedjem a bátorságomat, hogy ebben a viharos erejű széllökésektől tarkított szép májusi időben elinduljak otthonról. Kilépve az ajtón a mentők és tűzoltók folyamatos szirénázását hallani, nem túl biztató.

Az utakon a szokásos forgalom háromszorosa, sokan megint inkább autóba ültek és szívnak a dugókban.  Nekem persze nagy a szám, közel dolgozom, így ha végül le kell szálljak a bringáról, akkor is betolom tíz perc alatt. De nem kellett. Gondolom a Duna partján vannak akkora széllökések, amik veszélyeztethetik a kerekezőket, de itt, a betonrengetegben szerencsére nem tud annyira nekilendülni a szél, hogy feltaszítson.

Így aztán beértem és az irodaházban a kollégák még nagyobb szemekkel néztek utánam, látván a kezemben a bringás sisakot. "Ugye ma nem bringával jöttél?"

Dehogynem...

A rend dőre őre

Módosítottam a címet, mert többesszámban talán azt sugallja, hogy minden rendőr ilyen. NEM! Többségük rendes, segítőkész. Pont ezért baj, ha egy balfék miatt negatívan ítélik meg őket is. Ezért írtam ezt a blogbejegyzést! Figyelemfelhívásnak, hogy ILYET NE! Íme:
Nekem nincs bajom a rendőrőkkel, sőt azon kevesek közé tartozom, akik bíznak bennük és segítik a munkájukat, ha lehet.
Az ilyen mondat csak "DE"-vel folytatódhat, tehát:
De amikor az ember azt látja, hogy pont ők nem tartják be a szabályokat, akkor minimum elkeseredettséget érez. Mutatom egy képen, miről is beszélek. Íme:

A kép a Róbert Károly körút és a Pap Károly utca kereszteződésében készült, ahol a bringaút áthalad a szemben lévő Kassák Lajos úti lakótelepre. Mint láthatjuk, bár megállíthatták volna a zöld Szuzukit előrébb és hátrébb is, ők egyrészt a zebra előtt közvetlenül állították meg - ezért a KRESZ az átlagembert bünteti, teljesen jogosan, ugyanis a gyalogosokat veszélyezteti a zebra előtt álló jármű, amitől a többi vezető nem látja be a zebrát -, másrészt ők maguk a csodálatos bringaút kellős közepén álltak meg.  Kinagyítom, íme:

Látható, hogy a rendőrautó első kereke pontosan a bringaút egyik szélén, míg a másik pontosan a másik szélén áll, ha gyakorolnám, sem sikerülne így... A háttérben, szürke ruhában egy bringás épp azt néz, hogyan fog átjutni az úton.
Szóval egyrészt gratulálok, másrészt ilyet még a rendőr sem csinálhat. És azon sem kell csodálkozni, ha az átlagpolgár nem tudja, mit is szabad, ha a fehér sapkás, azaz közlekedési rendőr sem tudja. Vagy tojik rá...

Lefújtuk

Pénteken megírtam, de elveszett az egész és egyszerűen nincs kedvem újra írni.
A lényeg, hogy lefújtuk a bringautánfutót, ide kattintva a képgalériában, a vége felé láthatók a képek.
Sanci

Balaton kör 2010.

Megkerültem a Balatont egy nap alatt. De jó erről múlt időben beszélni. Ezentúl nem az van, hogy "Na, majd egyszer megkerülöm". Megvolt, ez tény. És jó érzés.

Tudom, sokaknak nem mond semmit ez, nekik lehetetlen is elmagyarázni. De azokkal, akik valaha megtették, mostantól örökre összefűz az élmény. Mi már tudjuk, milyen. Megpróbálom pár szóban leírni, bár reménytelen. Jöjjenek a tények és némi érzés:

Hosszú hetek óta készültem, főleg lélekben. Féltem tőle, mert 206 kilométer az 206 kilométer. Egy nap alatt nyugodtan nevezhetjük extrémnek. Jó, tudom, a Balaton Maratonon (Tour de Pelso) van, aki 6 óra alatt megkerüli, de nekik ez az életük. Minden tisztelet az övék, de ők versenyzők. Mi meg átlag emberek vagyunk. Szóval nekünk átlag embereknek megerőltető ez 15 óra alatt is, hiszen mi a bringát a mindennapi élethez használjuk és én magam sosem tekintettem rá úgy, mint sporteszközre. Annak ellenére sem, hogy bizony nem egyszer megéreztem már, mennyire is sportteljesítmény tekerni. Mégis inkább úgy tekintek rá, mint a testem meghosszabbítására. Nos, tegnap sikerült vele összenőni rendesen.

Az eseményre hónapokkal előbb lehetett jelentkezni, úgy olcsóbb is volt. A nevezési díjban a rendezvény biztosítása, némi kaja és pia és egy ajándékcsomag volt benne. Megjegyzem, hogy szívesen fizettem volna egy ezressel többet, ha a plusz pénzből mondjuk az infrastruktúra fejlesztésére is fordítanának. 1200 ember plusz egy ezrese az bizony egy milla, ebből mondjuk jövőre ki lehetne építen itt-ott egy szélesebb hidat, satöbbi. Akár a helyszínen befizetett adomány formájában is lerótam volna ezt az ezrest. Na, elkalandoztam.

Szóval az esemény reggel hatkor kezdődött, ekkor indultunk Balatonföldvárról, a keleti strandról. Ez azt jelentette, hogy előző délután összecsomagoltam, feltettem a tetőcsomagtartót a kocsira. Reggel 3-kor keltem, 3.30-kor indultam, felvettem a barátaimat Budaörsön és téptünk le az M7-esen. Ahogy leérkeztünk, pont annyi időnk maradt, hogy a bringákat levegyük a kocsi tetejéről és mehettünk regisztrálni. Átvizsgálták a bicikliket és kaptunk egy matricát, ezzel voltunk jogosultak a tömeggel haladni. A mezőny kicsivel hat után idult neki, még sötétben. Persze már pirkadt, így hamarosan lekapcsolhattuk a lámpákat. Magyarázhatnám, hol és mikor jártunk, de mire jó a technika? A Google Latitude (kordináták) folyamatosan rögzíti a mozgásomat, így vissza tudom nézni bármikor, hol voltam és mikor. A dolg a mobiltelefon tornyok alapján azonosít, így van szórása, de arra mindenképpen jó, hogy tájékoztató jelleggel megnézze az ember, merre is járt. Íme az én tegnapi mozgásom a Google Mapsen:

Balatonkör_2010_04_24 nagyobb térképen való megjelenítése

Remélem mindenkinek bejön a térkép, majd megpróbálom nem eltüntetni ezt a nyilvános térképemet. A mezőny közepével mentem, így a mezőny eleje korábban, a vége később járt ezeken a helyeken.

Magára a tekerésre az volt a jellemző, hogy a nagy tömeg, azaz ez az 1200 körüli ember kicsit nehezen mozgott együtt és nem egy helyen hosszú perceket várakoztunk, mert egy vasúti átjáron csak egyesével fértünk át, vagy egy hídon szintén. Persze jól estek ezek a pihenők, de ezek miatt ahol lehetett, nyomni kellett. Rám a 26 kilométeres haladási sebesség volt a jellemző, vonatoztunk. Elöl általában Tibi barátom tekert, nyomta nekünk a szelet mi pedig elvoltunk a szélárnyékban.

(Látom, közben páran már online olvassátok, még nincs vége. A blogter szerverének köszönhetően harmadszor írom, mert kétszer elveszett a fele...)

Maga az útvonal tartogatott kellemes meglepetéseket, hiszen a szervezők elintézték, hogy pár helyen közelebb maradhassunk a Balatonhoz, mint az átlag kerékpáros. Így nem kellett megmásznunk a magaspartot Akarattyán, ehelyett átgurulhattunk például a honvédüdülőn.

Az útról felesleges mesélnem, hiszen úgyis meg kell élni ahhoz, hogy megértse az ember, milyen jó is a Balaton körül bringázni.

A legjobban Badacsonyt szerettem, ahol kis kaptatók után hosszú gurulók jöttek. Itt csak a gumik surrogása és a racsnik csörgése volt hallható és ez elmondhatatlan érzés. Mit nem szerettem? Olyan nem volt. Ritka, hogy ennyi ember között nincs egy rossz arc sem. Ilyenek a bringások, pozitívak!

Volt egyébként csúcsgép és párezres bringa is, egy megkötés volt, az üzembiztsonság.

A fájdalomtól féltem legjobban. Néhányszor hazajöttem már Bécsből bringán, így tudom, milyen is naponta 12 órát ülni a biciklin. Szerencsére itt volt idő pihengetni. Az biztos viszont, hogy a legtöbb embernek a feneke kikészült. Én zselés nyerget használok, rajta egy dupla zselés feltéttel, így jelentem, hogy az én sejhajomnak semmi baja. A tenyerem viszont nekem is kikészült, a bal kezemen a kisujjam még most is zsibbad, gondolom elnyomódhatott valami ideg. Remélem azért rendbejön majd. A műtött térdem az első 50-esen feladta, de volt annyi eszem, hogy vittem pirulákat. Így bekaptam egyet, majd este felé mégegyet. A fájdalom jó, de ezúttal nem akartam, hogy az egész út a fájdalomról szóljon. Ma reggel úgy ébredtem, hogy érzem a szél nyomát az arcomon, de ezen felül semmi bajom nincs. És ez jó így.

Sokat gondolkoztam ma azon, mi is a legjobb a Balaton körben. Azt hiszem a lényeg a közösségteremtő voltában rejlik. Úgyhogy megyek jövőre is és viszek még 10 embert. Meg lehet ugyanis csinálni, ha az ember bízik magában. És tipikusan ez a program az, ahol a létszám a lényeg.

Idén nyáron pedig a vadiúj bringautánfutómmal körbesátrazzuk a Balatont sok fürdéssel, sok fagyizással, 3-4-5 nap alatt. Családostul, barátostul gyerekestül. Mert a Balatonnak van ez az arca is, amit látni kell mindenkinek!

Lapzárta után érkezett:

Tegnap beleírtam a blogba, de elveszett a mentésnél, aztán meg elfeletjettem újra beleírni,  hogy NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM A SZERVEZŐKNEK az egész napos tevékenységüket. Profik voltak, kedvesek voltak, türelmesek voltak. A köszönöm megint gyenge szó arra, amit érzek...

Budapest-Tata a Gerecsén át

Közelít a Balatonkör, már nem egészen egy hét van hátra. 207 kilométer lesz, és vagy 12 óra a nyeregben. Az ember ilyennel nem viccel. Felkészülés nélkül ennek nekiugrani olyan mértékű önteltség lenne részemről, ami nem jellemző rám.

Főként úgy, hogy amióta a közelben dolgozom, az a napi 20 kilométerem is lecsökkent napi 4-re, így tényleg nem vagyok edzésben.

Na, meg is éreztem ezt a Gerecse hegyeiben vasárnap.

Jöttem én már erre többször is, hiszen a Bécs-Budapest, majd Bécs-Pozsony-Budapest  szupermarathon útvonala erre van, ennek a nyilain mentem ellenkező irányba végig. A táj ismerős és emlékeztem, hogy bizony vannak benne gyilkos emelkedők és száguldós lejtők. Pont jó lesz, gondoltam vasárnap reggel, hiszen Budakeszitől vagy 65 kilométer és így a téli punnyadtságot talán segít lerázni magamról.

Úgyhogy vasárnap reggel könnyű reggeli, majd indulás úgy 11 óra körül.

Budapestet Budakeszi irányában kívántam elhagyni, de nem vonz a Budakeszi út. Nem az emelkedő miatt, hanem a mellettem elhúzó autók és az általuk kiokádott füst miatt. Így az utamat a Moszkva tér felé vettem, itt egy 10-es gyűjtőjegyet vásároltam, majd a fogaskerekűvel fel a végállomásig. Onnan át a János hegyre, majd le a Budakeszi útra.

Páty, Zsámbék, Gyermely, Szomor, Tarján, Vértestolna, Tata-Aggostyán, Tata útvonalon közelítettem meg az Öreg tavat, ahol valamikor fél öt és öt között ültem le egy büfében enni valamit.

Juteszembe, van nekem erről mentett útvonalam is, mert rögzítettem a SportyPal-lal (ingyenes és szinte minden GPS-es kütyün elfut). Megpróbálom ide beilleszteni:

Az útvonal - ha minden igaz - ide kattintva megnézhető 3D-ben is, bár kell hozzá Google Föld (Google Earth) bővítmény. Megéri, mert állati jó!

Ezt a túrát azoknak ajánlom, akik nem sietnek és szeretnek nézelődni. Van mit nézni. Emellett nem ilyednek meg a masszív emelkedőktől, mert én is toltam vagy hármon felfelé a bringát. Mondjuk én puha vagyok...

A kapaszkodásért kárpótol a szép természet és a szinte forgalommentes utak, ahol lehet lefelé zúzni 60-70-es tempó körül is akár. Igaz, én a bringás szemüveg ellenére is jobb szemmel bepislogtam valami bogarat, ekkora szélnyomásnál már előfordul az ilyen...

Mindenképpen élmény volt, gyönyörű időben, egy pulóverben. A törött lábam is bírta, bár a végén már jelzett, hogy netene!!! A fájdalom jó, mert érzed, hogy élsz, de a Balatonra azért majd viszek magammal pár pirulát.

Esik? Ésaztán?

Több barátom "tollából" olvastan írást arról, hogy esőben sem áll meg a bringás élet. És mennyire igazuk is van. Igaz, én könnyen beszélek, hiszen mostanában 2-3 percet töltök a nyeregben a munkahelyre jövet és ugyanennyit hazafelé, így nincs is nagyon időm elázni. De egy gondolat azért ezzel kapcsolatban is belémhasított.

Ahogy ma reggel kerekeztem befelé, szépen lassan azért éreztem, hogy a combomon beázik a nadrág. Persze nem nagyon és az irodába érve nagyjából 10 perc alatt meg is száradt, de arra azért elég volt, hogy rádöbbenjek: a bringázás ugyanabban a dimenzióban van, mint a gyaloglás, csak 4-szer gyorsabb.

Gondolok itt arra, hogy ugyanúgy lehet öltözni, ugyanúgy nem jelent akadályt semmi és ugyanoda lehet eljutni bicilkivel, ahová gyalog is elmennénk. Csak sokkal hamarabb, mint írtam, négyszer olyan gyorsan.

Mennék én a város túlvégére is gyalog, ha lenne rá időm. De nincs. Így a gyaloglás élményét ötvözöm a gyorsasággal és a szabadsággal, amikor bringára ülök.

Nézem én a srácokat, akik szépen - vagy kevésbé szépen - felöltöznek bringás ruhába és abban tekernek, de sokszor ez a verébre ágyuval tipikus esete. Én is vehettem volna ma reggel vízálló nadrágot, de felvenni és levenni, majd hazafelé mégegyszer ugyanezt megtenni pontosan a duplájára növelte volna az időt, amit közlekedéssel töltök.

Nem mondom, aki 1 órát bringázik a munkahelyre menet, az öltözzön fel, de az ilyen 10-20 perces tekerések simán elképzelhetők a hétköznapi öltözetben. Kis tuninggal. Én a fejemre érzékeny vagyok, így sisak mindig van rajtam, ez ilyen esőben beborítom. A szememet is féltem, így a szél és a bogarak ellen van rajtam szemcsi is. Ennyi a különleges ruházat.

Nem foglal sok helyet. A gondolathoz visszatérve: ma reggel az esőben ugyanannyira áztam el, mintha gyalog jöttem volna. Hiába tesz az ember esernyőt, a cipője és a nadrágja ugyanúgy elázik. Csak gyalog nagyjából 10 percig tartana az út, azaz 10 percig érne az eső is.

Az esőben tényleg nem áll meg az élet, ha menni kell, megy az ember akár esik, akár nem. És ha már meg kell ázni, inkább úgy ázzak meg, hogy közben jól is érzem magamat.

Nem mondom, azért jó lett volna ma reggel otthonmaradni és egy forró fürdő után visszabújni az ágyba aludni vagy délig, de dolgozni kell, hogy élhessünk.

Egyébként a sisak az asztalon és a bringa a biciklitárolóban egész nap hívogatja az embert  és kacsintgat ránk. Nem úgy gondolok a délutánra, mint ahogyan a kollégák, akik a fedetlen villamosmegállóban egyszer széjjeláznak, majd a villamoson szagolják a "kutyaszagot", ezután a metróban "felüdülésképpen" megint szaunáznak egyet a gőzben és hazafelé még pár helyen be is terítik őket az autók egy kis pocsolyavízzel.

Én ma megint fütyörészve tekerek majd haza, elsuhanok a villamosmegálló előtt, a dugóban ácsorgó autósok mellett. És erre jó gondolni egész nap...

Az eső pozitív!