Tudom, sokaknak nem mond semmit ez, nekik lehetetlen is elmagyarázni. De azokkal, akik valaha megtették, mostantól örökre összefűz az élmény. Mi már tudjuk, milyen. Megpróbálom pár szóban leírni, bár reménytelen. Jöjjenek a tények és némi érzés:
Hosszú hetek óta készültem, főleg lélekben. Féltem tőle, mert 206 kilométer az 206 kilométer. Egy nap alatt nyugodtan nevezhetjük extrémnek. Jó, tudom, a Balaton Maratonon (Tour de Pelso) van, aki 6 óra alatt megkerüli, de nekik ez az életük. Minden tisztelet az övék, de ők versenyzők. Mi meg átlag emberek vagyunk. Szóval nekünk átlag embereknek megerőltető ez 15 óra alatt is, hiszen mi a bringát a mindennapi élethez használjuk és én magam sosem tekintettem rá úgy, mint sporteszközre. Annak ellenére sem, hogy bizony nem egyszer megéreztem már, mennyire is sportteljesítmény tekerni. Mégis inkább úgy tekintek rá, mint a testem meghosszabbítására. Nos, tegnap sikerült vele összenőni rendesen.
Az eseményre hónapokkal előbb lehetett jelentkezni, úgy olcsóbb is volt. A nevezési díjban a rendezvény biztosítása, némi kaja és pia és egy ajándékcsomag volt benne. Megjegyzem, hogy szívesen fizettem volna egy ezressel többet, ha a plusz pénzből mondjuk az infrastruktúra fejlesztésére is fordítanának. 1200 ember plusz egy ezrese az bizony egy milla, ebből mondjuk jövőre ki lehetne építen itt-ott egy szélesebb hidat, satöbbi. Akár a helyszínen befizetett adomány formájában is lerótam volna ezt az ezrest. Na, elkalandoztam.
Szóval az esemény reggel hatkor kezdődött, ekkor indultunk Balatonföldvárról, a keleti strandról. Ez azt jelentette, hogy előző délután összecsomagoltam, feltettem a tetőcsomagtartót a kocsira. Reggel 3-kor keltem, 3.30-kor indultam, felvettem a barátaimat Budaörsön és téptünk le az M7-esen. Ahogy leérkeztünk, pont annyi időnk maradt, hogy a bringákat levegyük a kocsi tetejéről és mehettünk regisztrálni. Átvizsgálták a bicikliket és kaptunk egy matricát, ezzel voltunk jogosultak a tömeggel haladni. A mezőny kicsivel hat után idult neki, még sötétben. Persze már pirkadt, így hamarosan lekapcsolhattuk a lámpákat. Magyarázhatnám, hol és mikor jártunk, de mire jó a technika? A Google Latitude (kordináták) folyamatosan rögzíti a mozgásomat, így vissza tudom nézni bármikor, hol voltam és mikor. A dolg a mobiltelefon tornyok alapján azonosít, így van szórása, de arra mindenképpen jó, hogy tájékoztató jelleggel megnézze az ember, merre is járt. Íme az én tegnapi mozgásom a Google Mapsen:
Balatonkör_2010_04_24 nagyobb térképen való megjelenítése
Remélem mindenkinek bejön a térkép, majd megpróbálom nem eltüntetni ezt a nyilvános térképemet. A mezőny közepével mentem, így a mezőny eleje korábban, a vége később járt ezeken a helyeken.
Magára a tekerésre az volt a jellemző, hogy a nagy tömeg, azaz ez az 1200 körüli ember kicsit nehezen mozgott együtt és nem egy helyen hosszú perceket várakoztunk, mert egy vasúti átjáron csak egyesével fértünk át, vagy egy hídon szintén. Persze jól estek ezek a pihenők, de ezek miatt ahol lehetett, nyomni kellett. Rám a 26 kilométeres haladási sebesség volt a jellemző, vonatoztunk. Elöl általában Tibi barátom tekert, nyomta nekünk a szelet mi pedig elvoltunk a szélárnyékban.
(Látom, közben páran már online olvassátok, még nincs vége. A blogter szerverének köszönhetően harmadszor írom, mert kétszer elveszett a fele...)
Maga az útvonal tartogatott kellemes meglepetéseket, hiszen a szervezők elintézték, hogy pár helyen közelebb maradhassunk a Balatonhoz, mint az átlag kerékpáros. Így nem kellett megmásznunk a magaspartot Akarattyán, ehelyett átgurulhattunk például a honvédüdülőn.
Az útról felesleges mesélnem, hiszen úgyis meg kell élni ahhoz, hogy megértse az ember, milyen jó is a Balaton körül bringázni.
A legjobban Badacsonyt szerettem, ahol kis kaptatók után hosszú gurulók jöttek. Itt csak a gumik surrogása és a racsnik csörgése volt hallható és ez elmondhatatlan érzés. Mit nem szerettem? Olyan nem volt. Ritka, hogy ennyi ember között nincs egy rossz arc sem. Ilyenek a bringások, pozitívak!
Volt egyébként csúcsgép és párezres bringa is, egy megkötés volt, az üzembiztsonság.
A fájdalomtól féltem legjobban. Néhányszor hazajöttem már Bécsből bringán, így tudom, milyen is naponta 12 órát ülni a biciklin. Szerencsére itt volt idő pihengetni. Az biztos viszont, hogy a legtöbb embernek a feneke kikészült. Én zselés nyerget használok, rajta egy dupla zselés feltéttel, így jelentem, hogy az én sejhajomnak semmi baja. A tenyerem viszont nekem is kikészült, a bal kezemen a kisujjam még most is zsibbad, gondolom elnyomódhatott valami ideg. Remélem azért rendbejön majd. A műtött térdem az első 50-esen feladta, de volt annyi eszem, hogy vittem pirulákat. Így bekaptam egyet, majd este felé mégegyet. A fájdalom jó, de ezúttal nem akartam, hogy az egész út a fájdalomról szóljon. Ma reggel úgy ébredtem, hogy érzem a szél nyomát az arcomon, de ezen felül semmi bajom nincs. És ez jó így.
Sokat gondolkoztam ma azon, mi is a legjobb a Balaton körben. Azt hiszem a lényeg a közösségteremtő voltában rejlik. Úgyhogy megyek jövőre is és viszek még 10 embert. Meg lehet ugyanis csinálni, ha az ember bízik magában. És tipikusan ez a program az, ahol a létszám a lényeg.
Idén nyáron pedig a vadiúj bringautánfutómmal körbesátrazzuk a Balatont sok fürdéssel, sok fagyizással, 3-4-5 nap alatt. Családostul, barátostul gyerekestül. Mert a Balatonnak van ez az arca is, amit látni kell mindenkinek!
Lapzárta után érkezett:
Tegnap beleírtam a blogba, de elveszett a mentésnél, aztán meg elfeletjettem újra beleírni, hogy NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM A SZERVEZŐKNEK az egész napos tevékenységüket. Profik voltak, kedvesek voltak, türelmesek voltak. A köszönöm megint gyenge szó arra, amit érzek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése