Miért jó Kerékpárosklub tagnak lenni

Nem nagyon szoktam reklámozni semmit, főleg nem ingyen. Most sem szeretném reklámozni a Magyar Kerékpárosklubot, inkább csak elmesélek Nektek egy történetet, aminek pozitív vége lett.

Úgy esett, hogy a minap Budapesten bringáztam. Nem egy nagy dolog ez, évtizedek óta csinálom már. Konkrétan 1990-ben kezdtem, amikor egészen más viszonyok voltak ám Budapesten. Kemény idők jártak akkoriban a bringásokra. A rossz utak mellett, a kommunizmusból kiszabadult, szakad nyugati autókba átült, autós kultúrával nem rendelkező autósok között kellett lavíroznunk. Nem volt egy életbiztosítás, na!

A helyzet azóta sokat javult és én magam pedig olyan rutint szereztem - persze jó sok esés-kelés és baleset után - hogy mostanában nem jellemzőek a veszélyes helyzetek sem és balesetem sem volt már vagy 10 éve.

A hosszas bevezető után a lényeg:

Szóval a minap bringáztam Budapesten. A fekvő bringámmal, amely egyébként állati jó járgány, de más, mint egy szokványos bicikli. Nagyvárosokban nagyon kell hozzá a rutin és előre kell gondolkodni, hogy az ember kivédje a specialitásából fakadó kellemetlenségeket. Ilyen kellemetlenség az, hogy ezzel a bringával nem lehet padkázni, azaz az első kereket nem lehet megemelni, mert gyakorlatilag rajta ülsz. Így aztán jobb, ha az ember olyan utat választ, ahol nem kell padkázni. A kerékpárutak nagy része kilőve, mert ezeket sajnos többnyire járdákból alakították át és arra nem nagyon figyeltek, hogy - főleg az útkereszteződéseknél - a szintkülönbségeket megszüntessék. Sok helyen semmilyen megoldás nincs, de még a megoldott helyeken is megmarad egy olyan zökkenő, amit a sima prosztatabringával észre sem veszel, mi pedig, a fekvő bringások a fogtömésünket keressük, akkorát zökken a reku.

Na, ezért aztán ha tehetem, a bringautak helyett csendes utcákat választok és ezeken, az úttesten közlekedek. Na, nem mintha itt rózsás lenne a helyzet, csak nem annyira rossz.

Így volt most is. A misszió az volt, hogy az Örsről eljussak a Nyugatiba. Ezt normál bringával kerékpárúton egyszerű megoldani. Én azt gondoltam, hogy majd a zuglói kertvárosban, kis utcákon közlekedek és valahol átmegyek a Hungárián. Nem részletezem, mert csak annyi a lényeg, hogy valahogy a Mexikói útra keveredtem. Az Erzsébet királyné kereszteződésénél, ahol az az agancsos étterem van, amiben annyit ehetsz, amennyi beléd fér, szóval pont az étterem előtt fel volt bontva az út. Ez persze nem baj, de itt valahogy a zebrát marták fel és ezért hosszirányú rések voltak az úton. A gödrökben pedig sóder.

Ezen csúsztam én meg. Nem estem el, letettem a lábamat, de a kezem valahogy lecsúszott a kormányról, így fékezni nem nagyon tudtam. Így találkoztam az út szélén parkoló Volvo hátuljával, pontosabban a hátsó kerék mögötti sárvédővel. A rekun ugyebár elől van a pedál és a fogaskerék, ezzel sikerült lenyúznom az autó festékét és kicsit be is horpasztani.

Oké, hogy az autó öreg, de alsó hangon csináltam benne minimum 20 E HUF kárt. Mit lehet ilyenkor tenni? Az ember felpattan a bringára és elhúz. Úgysincs rendszám, még ha látta is valaki, akkor sem tudnak beazonosítani...

Talán az emberek egy része - remélem, hogy kisebb része - így is tesz. De számomra a becsület és a tiszta lelkiismeret ennél többet ér. Úgyhogy szépen leszálltam és elkezdtem keresni a tulajdonost. A bámészkodók mondták is, hogy a tulaj a fent említett étteremben dolgozik és két perc múlva már jött is kifelé.

A körülményekhez képest nagyon higgadtan viselkedett. Én biztosan kiakadtam volna, ha valaki lezúzza az autómat, de Ő nem volt kiakadva. Megbeszéltük, hogy mi legyen.

És itt jön a nagyon lényeg: nekem eszembe jutott, hogy a kerékpáros klub tagsághoz mintha járna biztosítás is. Telefonszámot cseréltünk azzal, hogy körüljárom az ügyet és felhívom. Így is lett.

Szóval a kerékpárosklub tagsági díjban (ami évi 7000 HUF körüli összeg) van biztosítás is, és ami a lényeg, hogy felelősségbiztosítás is. Azaz, ha te okozol balesetet, akkor is fizet a biztosító. Semmit nem kell csinálni, csak kitölteni a baleseteknél szokásos baleseti bejelentő adatlapot, amelynél a felelősségbiztosító rovatba azt kell beírni, hogy UNIQA kerékpárosklub biztosítás. Én odaírtam még a tagsági számomat is. És ennyi.

A kitöltött adatlapot személyesen is be lehet vinni, de bescannelve is el lehet küldeni az UNIQA biztosítónak. Ezt tettem. Ezen kívül semmi dolgom nem volt. Felhívtak, hogy tényleg volt-e ez a baleset én pedig mondtam, hogy tényleg. És ezzel vége is.

Ha nem vagyok kerékpárosklub tag, fizethettem volna én ki a javíttatást, amely egyébként 61.000,- forint lett végül. Ennyit fizetett ki a biztosító a Volvo tulajdonosának.

Na, ezért (is) jó kerékpárosklub tagnak lenni. 

(Most már el merem mesélni a feleségemnek is az esetet, akit eddig nem akartam ezzel idegesíteni...)

Röviden tehát a Magyar Kerékpárosklubnak köszönhetően lett a balesetnek pozitív vége és ezért nagyon hálás vagyok.

Feküdj!!!

"Öreg vagyok, napról napra gyengülök..."

Amikor az ember 42 éves, akkor 42 éves. Hiába vagy fejben még 24, a tested már jelez. A fiatalokra jellemző, maximum 1 hetes betegségeket felváltják az elhúzódó bajok. Derékfájás, kéz- és vállfájdalmak. És a 35 feletti férfiak 50%-ánál a prosztata is rendetlenkedik néha.

Összefoglalva: minden az ellen szól, hogy mozogj. Mert mozogni fáj.

De akkor mi lesz? Megállunk és elkezdjük növeszteni a sörhasat? Szépen lassan hízunk és elfogadjuk, hogy ez így helyes? Beszerzünk a betegségeink mellé egy cukorbetegséget is? Tovább terheljük az izületeinket és így egyre jobban fáj a mozgás? És végül már nem lesz kiút a malac életformából?

Valahol az ember azt mondja, hogy NEM! ELÉG!

És mindenki a maga képességeinek megfelelően tesz ez ellen a folyamat ellen.

Én magam régóta bringázom. Már régen 140 kilósnak kellene lennem, ha a genetikát figyelem, de nem lettem. Igaz, csúcsidőszakban voltam már 104, de mostanság már 8-assal kezdődik a tömegem. Nyolcvan valamennyi.

És ez jó. Ha meglesz a 82, amit kitűztem célnak, akkor majd szólok.

Addig is a bringázásról annyit, hogy rövid távokon megoldom én hagyományos biciklivel a dolgaimat, de ezt nem tekintem sportnak. Igaz, az ember mozog, de inkább közlekedés ez, mint sport.

De mi van a hosszabb távokkal? Mi van, ha 50 felett szeretnék tekerni?

Ezt is megoldottam, van nekem jó KTM bringám. Van is benne vagy 100 ezres már, de még mindig Doxa. Na, ezzel már 7-szer kerültem Balatont és sok hosszú bringázáson túl vagyunk már.

De mostanában fájogat a kezem. Az alkarom alapból fáj május óta, azaz 3 hónapja. A vállam is szokott fájni, de ez szerencsére csak hosszabb távokon jön elő. A csuklóm is fájogat néha. Mindez a támaszkodástól van. Akárhogy állítod be a biciklit, támaszkodni mindig kell. És az fáj.

A prosztatámmal 2004-ben kezdődtek a bajok és teljesen meggyógyultam, de biztosan nem tesz neki jót a sok nyeregben ülés. A doki anno azt mondta, hogy ne biciklizzem, de erre azt válaszoltam neki, hogy vágják le előbb a lábamat...

De akkor mi is a megoldás?

Feküdj!

Azaz a rekumbens bringa. Nincs nyereg, a prosztata nyugszik. Nem kell támaszkodni, így a kéz sem fáj. És nem mellesleg a légellenállás annyira kicsi, hogy átlag 10 km-rel többet lehet vele menni, mint ugyanazon a szakaszon a normál bringámmal.

A rekumbens bringa drága mulatság. Ha rákeresel, azt fogod látni, hogy 600 ezres körül vannak újak. Na, 600 ezrest akkor sem adnék bicikliért, ha lenne 600 ezresem ami nem kell éppen sehová.

Ilyen az én életemben nem lesz soha.

De használtban egész jókat lehet venni egy normál bringa áráért.

Én elmentem egészen Bajára, de megérte.

Igaz, a fényképek alapján egy másikat néztem ki, de végül ez lett belőle.

Este hat körül értünk haza a bringával, naná, hogy ki kellett próbálni. Nagyon féltem tőle, hogy fogok vele boldogulni, de szerencsére jó érzékem van a bringázáshoz, így gyakorlatilag 10 perc alatt tanultam meg vele menni. Gyorsan tettem rá egy lámpát és el is indultam Nagymarosra. Útközben videóztam is, itt nézheted meg:

http://youtu.be/mQjNiqh0sc8

Ahogyan a videóban is mondtam, a legnagyobb örömöm az, hogy nem kellett vele napokat bajlódjak, hanem egyből ment. Nagymaros 13 kilométer, oda vissza összesen olyan 30-at mentem. Elég is volt elsőre. (A fotó vacak, egy srácot kértem meg rá és nem volt vénája a fotózáshoz...)

A legfőbb tapasztalat, hogy fekvő bringán fel kell öltözni nyakig, mert nagyon fúj a szél és kihűl az ember bele. Hazaérve gyorsan bekötöttem az agydinamót (működik rendesen) és rá egy bazierős lámpát. Kipróbáltam, nappali fényt csinál. Ráhekkeltem gyorsan kisebb táskákat, hogy legyen hová eldugni ezt-azt.

Volt egy kósza gondolatom, hogy ma már ezzel megyek dolgozni, de ez a 75 kilométer második napon még sok lett volna. Úgyhogy szoktatom még magamat és majd csütörtökön megyek vele. Az oda-vissza 150 kilométer lesz, ami már méltó egy rekumbens biciklihez.

A tapasztalataimat majd leírom és teszek fel képeket, de tegnap este már nem volt energiám fotózgatni.

Balatonkör 2014. visziklivel elsőként

Hosszas előkészületek után és számos negatív előjel ellenére (például a telefonom kijelzője eltört keresztben, így át kellett költözzek egy teszt-telefonra, így a fényképek nagy része azzal készült, amiért előre elnézést kérek!) 2014.05.02-án délben elindultam a Balatonra. Úgy döntöttem, vonattal megyek és ezen döntésem mellett meg is maradtam. Ugyanis vonattal én ingyen utazom, mert van Startklub Bonus kártyám a MÁV-nál. A bringa 420 forintért utazik, mert van Balaton kerékpárjegy a MÁV-nál. 

Így nekem lejutni Szobról Siófokra 420 forintomba kerül bringástul (meg egyébként bárhonnan a Balatonra). Ez tetszett, bár sejtettem, hogy a MÁV ahogyan nem tudja megoldani a leghétköznapibb dolgokat sem, úgy nem fogja megoldani a Balatonkör biciklis biztosítását sem. Ezzel szemben a szobi állomáson kellemes meglepetésként ért, hogy péntek ellenére a hétvégékre jellemző alacsony padlós Flirt kocsi fogadott, amibe beszállni azért egy ekkora bringával egészen más érzés ám...

Így az utazás első része kellemes volt, alig 58 perc múlva kényelmesen kigurultam a kocsiból a Nyugatiban. Kryx barátommal itt beszéltünk meg találkozót és innen kerekeztünk át a Délibe, ahonnan a vonat Siófokra indult. Szobon gyönyörű verőfényes napsütés volt, Pesten még sütött a nap, de már gyűltek a viharfelhők délnyugat felől. Azért megázás nélkül, a vonat indulása előtt 1 órával kiértünk a Délibe és kényelmesen felcuccoltunk a termes kerékpárkocsiba.

Voltunk azért páran, de a többiek Balatonföldvárig mentek és Siófokon segítettek lekászálódnunk, ami már nem volt olyan egyszerű, mert ezeken a régi kocsikon alig másfél méter magasan van a padló. Azért baleset nélkül sikerült és szépen elgurultunk házigazdánk házáig, aki már öt éve minden évben ellát minket mindenféle jóval. Idén szerzett egy dobozos autót is, így reggel ezzel indultunk Földvárra, a 06.00 órakor kezdődő XV. Balatonkörre. A startról nincs fényképem, de utólag majd pótolom ezt a hiányosságot, de egyelőre a rendezők még nem tették fel a képeket az idei túráról. Az első saját képünk az első pihenőből van, Balatonkeneséről.

Eddigre már egyszer jól megáztunk és mindenünk csupa víz volt, de itt még volt egy száraz pulcsim a zsákban. Másodszor Balatonakali előtt áztunk meg, de addigra már belülről is csupa nedvesség volt mindenki. Ezzel mindaddig nincs baj, amíg az ember nem áll meg. Ahogy megállsz, 2 perc múlva már fázol is. Mégsem sikerült összefáznom, bár estére kicsit már éreztem a torkomat. De ne szaladjunk ennyire előre. A Balatonkörről készített útvonalmentésem a Sportypal-on megtekinthető, ide kattintva. Sajnos a blogger felülete mostanában nem engedi a Sportypal térképek beillesztését, de azért az útvonalat jól lehet elemezgetni, ha a linkre kattintasz.
Az látszik belőle, hogy alig voltam lassabb idén a dobozossal, mint tavaly a sima bringával. Pedig idén viharos szél volt ám.

És a SportyPal ott is hibázik, hogy nem veszi figyelembe a bringa súlyát. Ami az esetemben úgy 40 kiló, azaz olyan, mintha egy 10-12 éves gyereket vittem volna végig a csomagtartón, vagy mintha 130 kilós lennék. Ennek ellenére végigmentem vele és egy helyen majdnem ötvenre felgyorsultam. Az átlagsebességbe beleszámítja a szoftver a pihenőket is, így valójában 25 körüli haladási sebességekkel mentünk. Visziklivel. Nem mindegy ám...
De ez persze nem nagyon izgat, én tudom, hogy kevesen lettek volna képesek végigcsinálni ezt a túrát ezzel a bringával. Főleg azért, mert fel kell ám nyomni az emelkedőkre is. Ha jól tudom, eddig még senki nem ment végig a Balatonkörön előttem cargobike-kal, azaz visziklivel. És kíváncsi leszek, hogy valaki kap-e kedvet...

Mivel az ázottság állandósult, le sem vettem már az esőkabátot a túra végéig, így alatta tiszta víz voltam ugyan, de legalább meleg volt. Ahogy a sisak alatt is, amit CSAK azért és csak akkor hordok, ha esik, amikor esik. A buta németek úgy csinálták meg a bringás esőkabátomat, hogy nincs rajta csukja, hanem a bringás sisakra húzható egy esővédő. Ez alatt viszont megint csak jó meleg van és nem esik be az eső. Bár Római katolikusnak kereszteltek, de azért többször sisakban és sapkában ettem a túra alatt, mert nem akartam jobban szétázni, nameg megfagyni sem.

Holtpont kétszer is volt, először a szokásos helyen Gyenesdiás előtt, mert itt nagyon messze van a pihenő. Ráadásul Tomaj előtt Badacsonyörsnél volt egy defektem is, amit megszereltem ugyan, de jó nagy késéssel érkeztem a tomaji pihenőbe, ahol igazán pihenni sem tudtam. Így vágtam neki Gyenesdiásnak, ami normál bringával és jó időben is kihívás, hát még így. Azért megvolt, de idén nem ettünk fagyit, csak ültünk a vizes fűben és nyámmogtuk a szendvicseinket.

Érdekesség, hogy az úton elfogyasztottam 3,5 liter Vitalade izotóniás italt és még András is adott nekem a saját varázsitalából. Így összesen megihattam a vízzel együtt úgy 8 liter folyadékot és finoman fogalmazva csak annyit, hogy vécén egyszer voltam, a többi a pórusaimon távozott. Na ezért voltam vizes az esőkabát alatt is.

Gyenesdiás után megsegített minket az időjárás és kellemes hátszelünk volt nagyjából Balatonfenyvesig. Itt viszont jött a böjt, mert először csak féloldalról fújta ki a lelket belőlünk a szél, aztán masszívan elölről támadott. Túratársaim közül Ágit - aki biciklivel együtt lehet 50 kiló - többször méterekkel arrébb rakta a szél, és csodálom, hogy nem esett el egyszer sem. Engem is taszigált a szél, pedig én biciklivel együtt 140 kiló lehettem. Úgyhogy ezt a pici lányt is megilleti a tisztelet és s csodálat!

Nameg András és Kryx barátaimat is, akik nélkül nem sikerült volna az egész. Ők ugyanis mindig megvártak és igazi csapat módjára segítettek tovább akkor is, amikor már ők maguk is ki voltak készülve. Kryx-nek hirtelen magas láza lett, amit a mentőautóból kért gyógyszer levitt ugyan kicsit, de így is vagy 70 kilométert lázasan tekert végig. Andrásnak a térde készült ki, de erre meg szerencsére feltalálták a Cataflam-ot, amiből nálam mindig van egy levéllel. A végére azért kikészültünk ám rendesen, a Fonyódi pihenőben hiába volt forró a tea, úgy fújt a szél, hogy majdnem odafagytunk a padra. Itt volt az igazi holtpont. El is indultunk kicsit a mezőny elé, akik aztán utol is értek valahol Balatonboglárnál. Az utolsó bevárásnál összeállt a mezőny, de nagyon örültünk már a földvári platánsornak, ahol a befutó volt.

A teljes táv nem lett 206 kilométer, de nem is érdekes. Nem adtuk fel és ez a lényeg. Még akkor sem, ha sokszor embertelen körülmények voltak és igazából le kellett volna fújni az egész túrát. Csak hát mit csináltak volna ennyi emberrel? Végül is beértünk és ez a lényeg, bár akár vizes volt, akár nem én a reggeli pulóveremet felvettem az esőkabátra felülre, hátha melegen tart.

A végén forró gulyásleves fogadott és miközben ettem, egy gyors interjút is adtam valami tévéstábnak, akikből csak egy nagyon erős lámpát láttam meg egy mikrofont, amit a gulyásleves meg a szám közé próbáltak betuszkolni több-kevesebb sikerrel. Attila barátom, a vendéglátónk kijött elénk a dobozos autóval és hozott száraz ruhákat, így már abban néztük végig, ahogy valaki más megnyeri a nyereménybringát, ami nekem persze nem is kellett volna, hiszen biciklit csak az osztrákok gyártanak KTM márkanéven, a többi csak papírmasé. Nameg Máté, aki a visziliket csinálja. ;)

Hazaérve gyors és forró zuhany, majd beájulás az ágyba. Éjjel azon gondolkodtam, hogy volt-e valami negatívum a túra alatt a rossz időt kivéve. Arra kellett jussak, hogy SEMMI. A szervezés és a résztvevők is rendben voltak és még a "Némmá, teszkóskocsival megy a csávó" meg a "beülhetekelviszel", meg a "sörtménemhoztá" típusú beszólásokon is csak röhögtem magamban. A teszkózóknak annyit, hogy toljatok végig egy teszkós bevásárlókocsit 206 kilométeren, aztán majd beszéljük meg! A beülhetekelviszel témáról az jutott eszembe, hogy talán ha maga a köztársasági elnök kér térden állva Fonyódnál, hogy azonnal lovaggá ütnek, ha elviszem, akkor sem vettem volna fel. A sörös ötlet meg nem is rossz, jövőre lehet, hogy megjátszom és mozgó büfékocsit alakítok, persze ingyen, hogy a visziklizést népszerűsítsem... 

Másnap a 11 órás vonattal akartunk volna felmenni Budapestre, de természetesen Siófokon esélyünk sem volt felnyomakodni rá. Mivel a két órával későbbire, majd a négy órával későbbire, sőt a késő estire is ugyanennyi esélyünk lett volna feljutni - azaz semmi -, Attila a dobozos autóval felhozott minket Budapestre, amiért (is) örök hálával tartozunk neki. A kétórási vonattal el is tudtam indulni a Nyugatiból, amely szerencsémre megint alacsony padlós volt, és csendes, és tiszta és szép.

Már itt éreztem, hogy hazaértem, ez Európa. A Balatonon közlekedő szutykok sehol sincsenek a mi jó kis vonatainkhoz képest. A Dunakanyarban ráadásul gyönyörű napsütés fogadott és amikor leszálltam a házunk előtt a nyeregből azt gondoltam, hogy soha életemben nem voltam még ilyen erős. Sem a lábam, sem a lelkem, sem az akaratom. És ez egy nagyon jó végszó egy ilyen kemény túra után, ami nem ölt meg, csak megerősített.
(Ahogy felkerülnek a hivatalos képek, a bejegyzést kiegészítem. Érdemes lesz néha visszanézni rá...)

Elétek megyek

Valahogy úgy hangzott az első mondat, mint amit a címben leírtam. Egy szimpla elhatározásról szól, hogy a Börzsönyi bringázásra érkező barátaim elé kerekezem, Szobról Vácig, majd velük együtt hazakerekezem. Az elhatározást tett követte, de nem ez az érdekes a történetben.

Az érdekes az a történetben, hogy a dobozossal mentem és egészen jó sebességeket sikerült vele tartani. Mármint odafelé, merthogy odafelé Kryx barátommal nyomtuk és nyomtuk. (A blogger motorja egyszer csak úgy döntött, hogy nem jeleníti meg  Sportypalról beágyazott tracklogot, így kénytelen vagyok linket beszúrni, de erre kattintva a túrát megnézheted és elemezheted te is. Íme:)
A túra részletei ide kattintva megnézhetőek.

Amikor megérkeztünk, jutott némi pihenés, de a legfontosabb megállapításom az, hogy az igazi fekvőbringa bizony az enyém.

És további érdekesség, hogy míg odafelé nyomtuk rendesen és az utat megtettük 1óra 43 perc alatt majdnem 18 km/h-s sebességgel, addig hazafelé nagyon lájtosra vettük, sok megállással. És mégis azt látjuk a hazaút tracklogjából, hogy sokkal több energiát fogyasztottam el.
Íme a hazaút linkje, ide kattintva nézheted meg.
Azt lehet látni, hogy míg odafelé 1354 kcal fogyott, hazafelé 1946 kcal-t égettem el. A mérés azért is objektív, mert van már szívfrekvencia-mérőm és így a Sportypal azt is látja, amikor csak gurulok a lejtőn, azaz éppen lazsálok. Érdekes amúgy megnézni (a térkép job felső sarkában kapcsolgatható gombokkal), hogy miként kapcsolódik össze a magasság (Alt) és a szívfrekvencia (HR). Simán lehet látni, amikor egy dombon felfelé tekertem.
És azt is lehet látni, hogy az első úton a zsírégető tartományban volt az átlag HR-em, azaz végig fogytam, míg hazafelé éppen alatta, így hiába fogyasztottam több energiát, a fogyáshoz ez a poroszkálás nem elég. Nekem ugyanis a fogyáshoz, zsírégetéshez 133 és 144 HR között kell lennem.

Mindent összevetve jó kis nap volt ez és ezen a kétszer 30 kilométeren elnyomtam annyi energiát, mint egy Balaton kerülésen a 206-on szoktam. Érdekes lesz megnézni, hogy a Balaton körön a dobozossal mennyi energiát fogok felhasználni, mert most már biztos, hogy ezzel megyek. Ezzel nekem is kihívás és nem lesz unalmas.
Stay tuned! Nemsokára jön a május 3-a és meglátjuk!
Este még átugrottunk Szlovákiába Helembára meginni egy sört ez pedig azért volt extrém sport, mert országúti kerékkel kavicsos úton tök sötétben nem egy életbiztosítás közlekedni és nem is nagyon öltöztünk fel, így hazafelé már kicsit hüsi volt az esti 4 folk celsius.
Addig is ma elmegyünk egyet a Börzsönybe egy kis magasságot gyűjteni, kellemes kis 65-öst lenyomunk, Márianosztra és Kóspallag, majd Vác útvonalon.

Diósjenő = száguldás

Az ötlet nem is az enyém volt, de hamar magamévá tettem. Volt ugyanis egy szabad hétvégém, amelynek a vasárnapjára egy jó kis évadzáró tekerést találtunk ki. Mivel előző napokon esett az eső, inkább kihagytuk a Magyarkút - Nógrád útvonalat, amely erdei úton megy és eléggé fel lehet ázva, helyette inkább megnéztük azt az útvonalat, amire régen kíváncsi voltam már. Diósjenőről át a hegyen Kemencére. Persze Diósjenőre el kellett jutni, ezt Szob-Verőce-Szendehely-Nógrád-Diósjenő útvonalon tettük meg. A Duna-parton még napoztunk is, egy szál pólóban. Volt vagy 20 fok.

Nem mondom, hogy Szendehelytől a 2-es úton öröm volt tekerni, nameg azok az emelkedők... de lenyomtuk. Nógrád határában egy ember-utáni helyszínen szendvicseztünk. Ha majd egyszer minden benzinkút így fog kinézni, akkor kerül az autós közlekedés oda, ahová való...

Diósjenőre érkezve nekivágtunk a hegynek. Az a jó ebben a túrában, hogy felfelé 3 kilométert kell tekerni, és ezután 15 kilométeres száguldás következik. A hegy tetején azért jó volt megállni és beugrott a második szendvics is a szánkba.

Diósjenő 200 méteren van, ez a fotó hajszál pontosan 500 méteren készült. 3 kilométer alatt emelkedik ez az út 300 métert, de megéri lenyomni, mert utána tényleg állati jó szakasz jön. Kényelmesen, nem tekerve is 30-40-eket lehet ereszkedni. Ez a tracklogon is látszik, íme:

Én mondjuk tudtam, hogy a vége lesz a kemény, mert a hegy megmászása, majd a leereszkedés közben szarrá fagyás után Kemencéről még haza kell tekerni Szobra, de azt azért nem gondoltam, hogy ilyen kemény lesz. Ellenszelünk volt, így az utolsó 20-25 kilométer kínszenvedés volt. Nem élveztem. Amikor hazaértünk, teljesen ki voltunk purcanva.

(Mielőtt bárki megkérdezné: igen, a ház rózsaszín, így vettük. És igen, a kerítés fehér, így vettük. A ház tavasszal kávébarna lesz, a kerítés mahagóni. A kép tetején már látszik, hogy a tetőcserekor az új léceket már ilyenre festettük.)
Akármennyire is ki vagyok készülve, a mai nap volt az igazi élet. Amikor nem csak van az ember, hanem tényleg él. Érzi, hogy él. A bringa egy csodálatos eszköz ahhoz, hogy ezt az élményt az ember gyakran átélhesse. Ilyen nagyobb bringázást idén már nem tervezek, de azt mindenképpen szeretném, hogy télen se tegyem le a biciklit, hanem azzal járjak végig dolgozni. Előkerestem a térdvédőimet, mert a reggelek csípősek, úgyhogy semmi akadálya a bringázásnak. Még a vasút hozzáállása sem tud eltántorítani. Persze, ha mégis becsúszik valami túra még idén, majd írok róla.

Ipolymente 95K 2013.

Hogy nem vagyunk teljesen normálisak, az már szinte biztos. Mert amíg más ember örül, hogy luk van a se..., izé, a száján, és a vasárnapot a húsleves-rántottcsirke-formaeggy háromszögben tölti, addig mi meg a nyeregben. Mármint a bicikli nyergében. Hát megéri?

Mert miért is csináljuk? Pecsétekért? Hát, nem egészen. Én például azért csinálom, hogy tudjam magamról: meg tudom csinálni. Még akkor is le tudok tekerni 100 kilométert 6 óra alatt, ha semmi időm nincs rá készülni és ha a szervezők elfelejtenek felfesteni egy kanyart jelző nyilat, így Ipolyságon háromnegyed órán át keresgetjük az igazolópontot. Ja, még nem írtam volna? Szob-Ipolyság-Szob volt a túra útvonala, 95 kilométerre tervezték és 100-ra sikerült végül. Íme:

Persze nem baj ez a pár plusz kilométer, hiszen a végén csak sikerült betartani a 6 órás limitet. Az megint egy másik kérdés, hogy az indítást ráírták a nevezésemkor a lapra, így papíron 09.06-kor indultam, miközben valójában meg 09.30-kor. A többiek ugyanis egy későbbi vonattal jöttek, nameg az a nagy szívem, hogy segítettem valakinek felpumpálni a kilikadt belsőjét a startnál. Nekem nem számít, mi van a papíron, én tudom (meg a GPS is), hogy mi volt valójában. És kaptam oklevelet is.

Az Ipoly mentén bringázni amúgy jó, bár dimbes-dombos. Volt pár pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy mi a büdös francért nem maradtam otthon és nézek tévét. Így utólag a válasz megvan: azért, mert nem az, hanem EZ AZ ÉLET. Ezek maradnak meg az ember fejében, amikor majd öregen visszanéz. Nem túl bonyolult tehát a recept a szép és mozgalmas élethez: mozdulj ki! Ennyi... 

A Ponny Pestre megy

A bringa mellett van nekem még egy szerelmem. Neki is két kereke van és immár 15 éve az enyém. Ő egy KTM Ponny IV-es robogó, 1976-os gyártmány. Nem mai a kislány, de szépen dorombol. Kicsit rendbe szedtem anno, de ez a 15 év sem múlt el nyom nélkül. Néhány kivakart alkatrész újra berozsdásodott és sajnos a gyönyörű festése is kapott párat azóta. Ettől függetlenül szexi a kicsike még így is. Főleg, hogy tegnap elkészült az ülés bebőrözése és végre nem a szakadt nyereggel kell csúfoskodjak.

Ha már így megszépültünk, gondoltam, megmutatom neki Budapestet. Reggel nekiindultunk és a 61 kilométeres távot le is küzdöttük 1 óra és 40 perc alatt.

Aki robogózott valaha az tudja, hogy az e fajta motorozás nagyon nyugis. Nem húzzuk neki, nem is megy többet a moci, mint 50. Ha tartósan akarunk haladni és nem akarjuk széthajtani, akkor érdemes valahol 40 körül tartani a sebességet. Ezt tettem én is és nagyon élveztem, hogy Pesten megnéznek az emberek. Mert ilyet még nem láttak, az biztos. Maximum a közlekedési múzeumban. 

Meg is mutattam a Ponnynak a múzeumot, hátha értékeli, hogy ő még szaladhat az országúton és nem kell egy múzeumban porosodnia. Ha már Budapesten voltam vele, megpróbáltam pár helyre eljutni. A Parlamenthez nem sikerült, körbe van árkolva. A legközelebbi hely ez volt, enné közelebb nem jutottam:

Itt is 20 másodperc múlva megjelent egy rendőr, hogy mit akarok itt, de miután megmagyaráztam, hogy csak az öreg motoromat sétáltatom, mosolyogva odábbállt. A Lánchídnál sehogy sem sikerült kisorolnom így kénytelen voltam átmenni Budára. Ha már Budán jártunk, felmentünk a várba. Tetszett neki, hiába emelkedős.

Érdekes, hogy a Várban nincsen behajtani tilos. Csak az van kiírva, hogy ellenőrzés, de pár perc álldogálás után sem jött senki ellenőrizni, így szépen begurultam a sorompó mellett. Persze fenn már volt behajtani tilos, így ott betoltam a mocit a fénykép kedvéért.

Bizonyára feltűnt nektek, hogy nem éppen robogós sisakkal robogózok, de ennek oka van. Amióta Janika barátom esett egy jó nagyot robogóval és hónapokig kómában volt én azt mondom, hogy az embernek a fejét kell a legjobban védenie. Az a sisak, amin nincs állvédő, az nem is sisak. Van nekem olyan rendőrnek bemutatni (másra meg nem) jó sisakom is, de igazán ebben a komolyban érzem magamat biztonságban. Így engem nem nagyon érdekel, én a robogón is ilyen sisakban nyomom. Néztek is a huszárok rendesen.

Az a jó ebben a mociban, hogy a hengert egy ventilátor hűti, ami a motorfordulatszámmal együtt pörög. Azaz hiába mész lassan, dombnak felfelé, akkor sem melegszik fel. Ha jobban pörgeted, jobban hűt. Hülye németek, nem kitalálták? Az ötvenes években kezdték el gyártani a Herculest, ezt koppintották le az osztrákok és ebből lett a KTM Ponny.

Az enyém eredetileg arany színű volt, de a legtöbb helyen rozsdába hajlott. Teljesen lecsiszoltuk és ekkor kapta meg ezt a kék színt, ami egyébként egyik irányból nézve zöldes, a másikból nézve bordós a harmadikból nézve aranyban csillog. Csodafesték. Valami ilyesmi volt, amikor rátaláltam:

A motoron amúgy minden működik (még a duda is), pöccre indul, kézzel be lehet "rúgni". 100-on megeszik vagy 2 litert, így az ember szinte elfelejti, hol is van a tank. A múltkor csőfogóval kellett megnyitni a tanksapkát, mert olyan régen nem volt kinyitva, hogy beszorult. Így az embert nem nagyon érdekli, mennyit megy, a robogózás felhőtlen élmény.

Azt hittem egyébként, hogy Budapesten nehezebb robogóval közlekedni, de be kell valljam, hogy jobban elfér a forgalomban, mint a bicikli. Valahogy ezt a gépet tisztelik. Semmi konfliktusom nem volt, míg bringával fele ennyi tolakodásért már ledudálják a fejemet. Élveztem is, így kicsit motoroztam még a városban.

A motorosok is csak néztek, mert nem nagyon tudták hova tenni, hogy egy ilyen múzeumi darab ilyen szépen megy. Nem tudom, hány ilyen lehet ma Magyarországon, de biztos, hogy egy tucatnál kevesebb. Ilyen állapotban meg főleg kevés van. Akinek meg van, az nem közlekedik vele. Én meg igen. A turisták is néztek nagyokat.

Miután kiélveztem a pesti motorozás hangulatát, hazaindultam. Hogy ne ugyanarra menjek, mint amerre jöttem, inkább Fót felé vettem az utamat. Bringával jártam már erre, így könnyen hazataláltam. Azért erre jóval hosszabb volt, de megérte.

Vácnál ért utol az eső, így felvettem a motoros kabátomat és az esőnadrágot. Így nagyon nem zavart, hogy esik, bár hazaérve jó volt egy kád forró vízbe beleülni.

A Ponny tehát elvitt Pestre és haza is hozott. Nem is olyan rossz ez egy lassan negyven éves öreglánytól. Az biztos, hogy nincs az a pénz, amiért megválnék tőle és remélem, hogy még sok kilométert megeszünk együtt. Ha lesz időm, a kicsit visszarozsdásodott részeket újra lefestem és talán még e krómozásokat is felújítom egyszer. Gergő barátom megígérte, hogy a festéskor leszedett matricákat segít majd visszatenni, így újra gyárihoz hasonló állapotba jöhet majd a moci. Megérdemli, hogy ne csak jó, de szép is legyen...