Hibás az énképem. Azaz nem úgy látom magamat, mint mások. Magamban-magamról még mindig az a kép él, amit a tükörben valamikor 18-25 éves korom között láthattam utoljára. Akkor voltam ugyanis utoljára annyira boldogan fiatal.
Aztán kezdődtek a gondok. Irodai állás, nó mozgás. Jártam én egy időben Mátyásföldre bringával dolgozni, akkor persze le is adtam amit felszedtem. De aztán a munkahely közel került a lakásomhoz, nagyjából semmit nem is mozogtam. Ekkor lettem nyolcvanról kilencven.
Aztán szerencsére új munkahely a város másik végén, de olyan magasan fenn a hegyekben, amit megint nem nagyon lehetett bringával megközelíteni. Úgyhogy autó - én balga - és megint csak semmi mozgás. Így lettem kilencvenről száz.
Kompenzálások. Nem vagyok én kövér... 100 kiló alatt csak nő van meg gyerek, nem férfi... és satöbbi hülyeségek.
Aztán százról 107 lettem. Itt voltam a "csúcson".
Ekkor már engem is zavart. Hogy egy ruhám se jó rám és egyébként is nem bírok menni tíz lépcsőt.
Futni kell. Dehát a futás unalmas. Még a sportsuliban utáltatták meg velem, Tatán. Jaj, hány Cseke tókört futottam én. Jaj, hány Öreg tókört futottam én. Jaj, de gyűlöltem. Úgyhogy a futás nem vonzott.
A bringa. Az más. Gyerekkoromban először két madzaggal, majd anélkül, elengedett kézzel a lakótelepen 110 kört. Amíg besötétedett. A Partizány bringámmal, amit eleve használtan kaptam és amit minden évben átfestett Jóapám. Utoljára már kályhaezüsttel, mert az volt a legolcsóbb. Meg az volt otthon.
Szóval derült égből jött a villámcsapás: újra bringázni kell.
Ráadásul az egészségpénztár támogatja a bringavásárlást? Nos, ekkor vettem meg életem első új bringáját, a Magellán Polarist. Jó canga, most a mama (aka: kicsi feleségem) használja.
Dehát tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. Eltettem a cangát, várva a jó időt. Januárban volt is egy nap, amikor 15 fok volt, ekkor tekertem vele egy kicsit.
Aztán január 18-án, 19.45-kor a műjégpályán, álló helyemben eltörtem a lábamat. Egyből négy helyen és spirálisan. Hat hét ágy, hat hét rehab, csakóvatosanamennyitérzed...
Ekkor jött megint a bringa. Járni még nem, de tekerni már tudtam. Úgyhogy tekertem, igaz felszállni és leszállni nehéz volt. Egyszer a Hajógyárira vezető hídon még pereceltem is egyet a törött lábamra, de a 36 centis vas jól összefogta. Sínen csak merőlegesen megyünk keresztül...
Szóval tekertem, és a doki másodszor mondta azt, hogy engem tanítani kéne az egyetemen. Először akkor, amikor megnézte a röntgent a törés estéjén, mert ahogyan a nagy könyvben meg van írva, a jobb lábamban térd és boka között minden eltört... Aztán másodszor akkor, amikor a 12 hét elteltével mentem kontrollra, mert a bringának köszönhetően a gyógyulást is egyetemen kellene tanítani. Tökéletesen összeforrt minden, jobb, mint új korában.
Az emberi agy meg egy érdekes dolog, mert amíg futhattam volna, addig gyűlöltem és amikor törött lábbal feküdtem odahaza, akkor meg a futásról álmodtam.
Akkor határoztam el, hogy ha egyszer meggyógyul a lábam, futni fogok. Sokat.
Ez volt 4 éve. A lábam már tényleg oké. Már nyolcvanix kiló vagyok, azaz nem kilencessel kezdődik a súlyom.
Hetente háromszor futok, nem gyorsan. Nem mint a nyúl, csak amolyan sovány malac vágtában.
Amikor lefutottam a köreimnet, lecserélem a cipőmet az SPD-sre és ülök fel a cangára. Reggel 7 óra van, várnak a melóhelyen. Kényelmes levezető kerekezés úgy 12 kilométeren, gyors zuhany a céges zuhanyzóban és kezdődhet a meló.
A térdeim egyre kevesebbet fájnak, bár a csavarok helyét - mert közben azokat kivették Gott sei Dank! - még néha érzem.
Nem futok jól, de már szeretem. Nem vagyok jó bringás, de még mindig szeretem.
Nem érdekel ki mennyivel tapossa, nem érdekel, ki hányszor köröz le a pályán. Élvezem a mozgást.
A fejem nem fájt már vagy 3 éve, évente egyszer vagyok náthás 3 napig és a harmadikra úgy megyek fel egy lendületből, hogy meg sem érzem.
Jól érzem magamat, bár fogyni még kell minimum 5, de inkább tíz kilót.
Úgyhogy mondogatom is magamnak: nyomjad dagi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése