Pusztaederics by bike

Korábbi blogbejegyzésemben írtam arról, hogy az Őrségbe készülünk. Nos, megvolt a túra, amelynek az első és legfontosabb megállapítását már most, itt az elején leírom, nehogy elfelejtsem: visszamegyünk.

Azt nem lehet mondani, hogy az idő kedvezett volna nekünk, mert a három napból kettőt teljesen elvert az eső. A harmadikat meg a jéghideg levegő tette didergőssé.

De mégis jól éreztük magunkat.

A vonóhorgos bringaszállító beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Az első felhelyezésekor bénáztam ugyan kicsit, ahogyan a biciklik megfelelő sorrendjét és irányát is ki kellett találni, de miután ez megvolt, élveztük a kényelmet.

Annyit azért megjegyzek, hogy állítólag ha eltakarod a hátsó rendszámot, azért megbüntetnek. Persze én szeretek veszélyesen élni és ezúttal megúsztam, de az biztos, hogy ez a fajta megoldás teljesen olvashatatlanná teszi a rendszámot. Kitalálok valami rendszámhelyettesítő megoldást, ha lesz rá időm...

A másik, hogy a nagyobbik bringa, amely 56-os vázzal és 28-as kerékkel rendelkezik, okozott némi fejtörést. Akárhová helyeztem el ugyanis, az első kereke mindig az aszfalttól 15 centire volt csak. Ez pedig könnyen azt eredményezheti, hogy a kiváló magyar utakon egy bukkanónál leér a kerék és letépi a bringát a tartóról. Így aztán az első kereket ki kellett kapni a helyéről, ami némi kényelmetlenséggel jár, hiszen azt valahol, azaz a csomagtartóban kellett elhelyezni. Amikor a kerék sáros, ez nagyon kellemetlen tud lenni.

A kisebbik bringa első kerekét is ki kellett emelni, mert az meg a kormány elfordítását akadályozta. A kormány elfordítása nékül pedig a hátsó ajtón elhelyezett ablak nem nyitható, így a csomagokhoz nem férünk hozzá. Így aztán az állványhoz fűzött remények csak részben teljesültek, de még így is sokkal kényelmesebb így utazni, mint tetőcsomagtartóra feltornázott biciklikkel.

És a lényeg: a fogyasztás tényleg nem nőtt meg, azaz a kocsi meg sem érezte a két felakasztott biciklit.

A felpakolt biciklikről sajnos elfelejtettem képet készíteni, úgyhogy helyette itt egy másik:

Mivel az eső nem csak a kirándulás alatt, hanem az előző napokon is többször esett, a határ kellemesen fel is ázott. Így az első napi biciklizésünk némi sárdagasztás után meghiúsult, inkább visszafordultunk, minthogy még kilométereken keresztül toljuk a bicikliket a bokáig érő sárban. Arra persze azért tökéletesen alkalmas volt a terep, hogy a bicikliket teljesen összesározzuk, így a tisztogatással is eltöltöttünk pár órát. Szerencsére jött egy kellemes jégeső, így az udvarra elhelyezett bicikliket szépen lemosta. Letörölgettük, beolajoztuk őket és nagyjából kész.

A hétvége következő célkitűzése, miszerint megtanítom a keresztlányomat pótkerék nélkül biciklizni, részben teljesült. A pótkerekeket leszereltük, a gyermek nagyon élvezte is a dolgot, de sajnos a pótkerék miatt berögzült dülöngélésről ennyi idő alatt nem lehetett leszoktatni. Ennek ellenére pár perces gyakorlás után már 90%-ban nem kellett fogni a nyereg mögé rögzített rudat. Úgyhogy remény van, majd legközelebb folytatjuk.

A saját gyerekemnek - ha lesz végre - biztosan nem szerelek fel pótkereket, helyette a pedál nélküli bringát fogom előnyben részesíteni. Azzal már az első alkalomtól azt szokja meg a gyerek, hogy egyensúlyozni kell. Nem kell rossz reflexeket kinevelni belőle. És nem mellesleg anno - miután szegény apukám napokat rohangált velem seprűnyéllel a lakótelepen - én magam is úgy tanultam meg végül bringázni, hogy egy kis lejtőn gurulgattam lefelé, miközben a lábaimmal óvatosan ki-ki támasztottam magamat az eldőlés ellen. Ezzel a módszerrel 20 perc volt az, ami apukámnak nem sikerült napok alatt. Tegyük azt hozzá, hogy apuval biciklizve az volt a legnagyobb baj, hogy folyamatosan azt néztem, ki látja, hogy én bringázom. Már akkor is magamutogató voltam... Nem a biciklizésre koncentráltam, ahogyan a keresztlányom is többet nézett oldalra, mint előre. Ráadásul mi a bringatanulás alatt összesen hatszor áztunk meg, úgyhogy végül is ezért hagytuk abba.

Helyette a lányok az esőszünetekben egymást bicikliztették és ezt is nagyon élvezték.

Érdekes feladat volt egyébként az is, hogy a gyermek kis bringáját hogyan rögzítsük a tartóra. Merthogy ennek nincsen felső csöve és a váz is túl kicsi, nem éri át a tartó fesztávját. Javasolnak mindenféle kiegészítő rudat felcsavarozni a bringára, de ez megint csak plusz macera. Végül fejtetőre állítva és némi gumipókot felhasználva azért sikerült rögzíteni a kis cangát is.

Összegezve tehát annak ellenére, hogy gyakorlatilag szinte folyamatosan esett, nagyon élveztük ezt a csendes kis falucskát és vissza is megyünk. Már ha találunk szabad időpontot...

Őrség, csend, bringa

Norbi barátom nagyon régóta mondogatja nekem, hogy talált egy szép kis falucskát az Őrségben. Hogy Ők a családjával már voltak ott és nagyon élvezték a nyugalmat és a csendet.

Nagyon nem kell engem egyébként rábeszélni az ilyesmire, mert talán az öregedés teszi, de mostanság sokkal jobban értékelem a nyugalmat, mint a nyüzsgést. Rémálmaimban jöjjön csak elő mondjuk Hajdúszoboszló, ahol másfél óráig keresgéltünk helyet, hogy egyáltalán le tudjunk tenni négy darab törölközőt valahol a földre. Végül aztán nyugágyat béreltem és így egy kavicsos helyen - ahová a százezer román, ukrán és lengyel egyike sem telepedett még le - sikerült egymás mellé elhelyezkednünk. Persze itt sem volt nyugtunk, mert folyamatos a nyüzsgés és a 90%-ban keleti közönség miatt keleti a habitus is. Na, nekem nem hiányzik az ilyen, ahogyan például a zsúfolt medencék sem. Hogy értsd, mire gondolok, íme egy pár másodperces videó:

Na, ehelyett a tömegpszichózis helyett én inkább azokat a helyeket szeretem, ahol nem egymillió fő per négyzetkilométer, hanem egy fő per egymillió négyzetkilométer a népsűrűség. 

Erre számítok Pusztaedericsen, ahová megyünk holnap. Ahogy mindig, most is bebarangoltam a környéket virtuálisan és azt látom, hogy a pihenésre és idegsimításra alkalmas helyszínek mindegyike jellemzően 8 és 30 kilométeres távolság közé esik. Ilyen esetekben pedig azonnal elkezd bennem csilingelni egy kis csengő és azt mondogatja, hogy bringa-bringa-bringa.

Persze el lehet menni ilyen helyekre autóval is, de mennyivel jobb a szabadság érzése, amelyben nagy szerepet játszik a tavaszi szél - amely vizet is áraszt - simogatása az arcunkon. Mennyivel jobb felpattanni a bringára és szépen kényelmesen, harmóniában a környezettel letekerni ezeket a tízenix kilométereket. Mennyivel jobb, amikor már maga az odaút is a kirándulás része és nem az autóban poshadás.

Szóval a legutóbbi vizsgáztatásnál volt annyi eszem, hogy tetettem a kocsira vonóhorgot és még télen, akciósan sikerült rá vennem egy bringaszállító állványt is. Anno a tetőcsomagtartóra szerelhető kettő darab Thule bringasín darabját vettem 20 ezresért (volt olcsóbban is, de mindegyikben dülöngéltek a biciklik engem meg a frász kerülgetett) és hozzá meg kellett venni a tetőcsomagtartót is. Most meg a szintén Thule, de vonóhorogra csattintható, 3 bringa szállítására alkalmas állvány volt egy húszas. Úgyhogy ma vizsgázni fog és megnézzük, mennyire fogja majd vissza az autót - gyanítom, semennyire - és mennyire könnyű rajta elhelyezni a bicikliket és mennyire állnak stabilan.

Ígérem, írok majd erről is pár sort. Azt mindenesetre már előre kiokumláltam és ki is próbáltam, hogy a tartót feltéve is nyitható a kocsi hátsó ajtaján az üveg (Peugeot feature), így a csomagtartó tartalmához mindenkor hozzáférünk. Amit az autós bringaszállításban legjobban gyűlölök, azaz a tetőcsomagtartó felszerelése és a bringasínek felszerelése arra, majd a bringák feltornászása úgy, hogy közben az autót se karcoljam össze, majd egész úton az izgulás, hogy le ne veszekedjenek a tetőről a kedvencek... nos, ez elmarad. Ahogyan remélhetően elmarad a megnövekedett fogyasztás is, hiszen az én autómban az extrém kényelme mellett (francia kocsi tulajok tudják, miről beszélek) az extrém alacsony fogyasztását szeretem (Peugeot HDI-motoros autó tulajok tudják, miről beszélek). Nálam 1 liter fogyasztásnövekedés 20%-ot jelent, amit nehezen viselek el. Ahogyan azt is nehezen viselem, hogy nem mehetünk 100-nál gyorsabban, mert a szél letépi a kocsi tetejéről a bicikliket. Nem nagyon szeretem azt sem, hogy fütyülnek a bringák, mert egyébként a kocsiban nincs zaj, még szélzaj sem. A múlt nyáron inkább előredöntöttük a hátsó üléseket és belülre tettük a bicikliket. Így fogyasztásnövekedés meg szélhang nem volt, de nem kis szívás minden egyes alkalommal ki- és bevarázsolni a bringákat, mert ehhez minimum az első kerekeket és a sárvédőket le kell szerelni. Íme:

Ehelyett most az lesz, hogy az ember 15 másodperc alatt felcsattintja a tartót - amely egyébként a saját dobozában mindig benn van a csomagtartóban és összecsukott állapotban 20x20x50 centi helyet foglal - majd erre a tartóra nagyjából 2 perc alatt felteszi a két bringát. Amikor valahová megérkezünk, bringák le két perc, tartó le és be a csomagtartóba 15 másodperc.Tehát a csomagtartó felszerelésével eltöltött kellemes félóra elmarad, ahogyan az izgalom is, hogy amíg bringázunk, vajon lelopják-e a tetőről a 40 ezrest kóstáló bringasíneket? És ha beválik ez a rendszer, akkor talán végre szétszerelhetem a 2x2 méteres tetőcsomagtartó-bringasín rácsot, ami egyébként a hálószobában, a függöny mögött várakozik, mivel lusta voltam minden egyes alkalommal össze és szétszerelni.

Röviden tehát a vonóhorog - amellett, hogy számos esetben jól jött már azóta utánfutók húzkodásánál - ebben a felhasználási formájában is nagyon hasznos tud lenni. Jó döntés volt felszereltetni.

Hamarosan elindulunk tehát az Őrségbe. Előtte kis kitérőt teszünk Devecser felé, mert odahaza vannak a nyári gumik és ideje ebben a 20 fokban lecserélni a téli gumikat rájuk. Pénteken délelőtt ez meg is történik, majd irány Pusztaederics.

Ígérem, képeket és videókat készítek majd és leírom az élményeimet is. Remélem csak pozitívak lesznek...

Drága a benzin? Hát akkor bringázz!

Nem akarlak magamra haragítani Téged, kedves barátom, de azért csak elgondolkodtam ma reggel a benzin árán. Illetve nem is a benzin árán, hanem azon, hogy mennyit sírunk miatta, hogy megint drágult, hogy megfizethetetlen.

Nos, biztosan én látom rosszul - de majd úgyis kijavítasz engem - amikor reggelente a kocsisor mellett elsuhanok, hogy annyira azért nem lehet drága a benzin, hogy páran megembereljék magukat és kiszálljanak az autóból.

Hogy van az, hogy megy a sírás-rívás minden fórumon, a tévében, interneten, újságokban és közben a lámpára várakozó sor meg egyre csak növexik? Hogy van az, hogy szakadtabbnál szakadtabb autókban, láthatóan nem éppen a leggazdagabb emberek egyesével ülnek és pöfögnek minden egyes áldott reggel befelé Budapestre?

Mondom, ne vedd magadra, mert nálad biztosan másképp van, de milyen értékrend az, ami a kényelmet előrébb teszi mondjuk a gyerekednél, az egészséges táplálkozásnál vagy a szórakozásnál? Milyen ember az, aki inkább a teszkógazdaságos, ipariszalonnás májkrémet eszi, de a kocsiból nem száll ki? Milyen ember az, aki azért nem vesz gyümölcsöt, azért nem jár színházba vagy azért nem vesz meg egy könyvet, mert drágult a benzin és többe kerül a tankolás? Hogy van az, hogy a benzinár növekedésével csak egy dolog változik, mégpedig a kereseted és a benzinre elköltött összeg aránya?

Ne haragudj, nem gondollak hülyének, de a viselkedésed mégis valami elmebajra enged következtetni.

Miért van az, hogy sok mindent inkább feladsz, de a benzinre legyen ám pénz.

És hogy csinálod? Hogy megy ez nálatok?

Elmagyarázod a családnak, hogy nem lehet másképp megoldani az életet, csak autóval? És beveszik? Esetleg még asszisztálnak is hozzá? Elmagyarázod a gyereknek, hogy azért nincs új cipő, vagy azért nincs nyaralás, vagy azért nincs bármi, amire vágyott volna, mert 15 ezer helyett már 19 ezrest kell egy tankba belenyomnod?

Magadtól lettél ilyen? Nem hinném.

Elhitetik veled, hogy a gazdagság meg a jólét mérőeszköze az autó. Lenyomják a torkodon a "Magyar álmot", amiben az ideális család nevetve suhan el a szép autón a naplementében.

Bevetted? Ilyen könnyű volt átverni téged?

Nem lehet, hogy hibás a boldogságról alkotott képed? Nem lehet, hogy ezen a képen van olyasmi, ami nem illik oda és hiányzik valami, aminek nagyon ott kellene lennie?

Nem lehet, hogy NEKIK jobb, ha beveszed a maszlagot és tömöd a zsebüket? Nem lehet, hogy megfejnek téged, mint a fejősteheneket százezer adóval, útdíjakkal, dugódíjjal, traffipaxal. Nem vetted észre, hogy erre megy ki a játék?

Vagy egyszerűen lusta vagy? Lusta vagy megmozdulni? Lusta vagy átgondolni? Belefáradtál? Lusta vagy keresni a jobbat?

El is hiszem.

Nagyon fárasztó, ahogy manipulálni próbálnak minket. Nagyon fárasztó, ahogy hülyének néznek minket. Nagyon fárasztó, ahogy mossák az agyunkat minden egyes nap.

Vágyakat keltenek Benned olyasmi iránt, amire nincs szükséged. Elhitetik Veled, hogy a boldogságodhoz pont az autó hiányzik. Elhitetik Veled, hogy autó nélkül nincs élet.

Elhitted?

Ha rám hallgatsz, veszel egy nagy levegőt és kipróbálod egy röpke hónapig az autómentes életet. Javaslom, hogy vezess kis naplót arról, mennyivel maradt meg több pénzed. Meg fogsz döbbenni.

És ne mondd el senkinek, de legalább magadnak ne hazudj! Magaddal légy őszinte! Magadnak legalább ismerd be, hogy baromságot csináltál!

Magadnak bocsáss meg és őszintén indulj el egy másik irányba. Egy olyan irányba, ahol havonta 30-40-50-60 ezressel többet költhetsz a családodra. Egy olyan irányba, ahol nem hízol, mint a malac. Egy olyan irányba, ahol nincs lumbágód a sok üléstől. Egy olyan irányba, ahol nem idegeskedéssel kezdődik a napod. Egy olyan irányba, ahol nem érzed magadat fejőstehénnek.

5000 forintos bicikli.

Sokan vagyunk, akik már kiléptünk az autó bűvköréből.

Nincs kocsink? Dehogynincs. Csak sokkal jobb és szebb. Miből? Abból a havi X ezresből, amit nem költünk fölöslegesen egy (rém)álom kergetésére.

Autózunk mi is, csak sokkal kevesebbet és sokkal jobb körülmények között.

Igen, vannak dolgok, amiket autó nélkül nem lehet megoldani. Csak az arányok mások.

Ha ezt felfedezed, jobb lesz az életed.

Egyébként meg ha nem megy magadtól, majd a világ rákényszerít. Mert ami most van, ez tarthatatlan. Az autós életforma magát fogja felszámolni és akkor majd ott állsz értetlenül, tehetetlenül, lemaradva. És bánni fogod, hogy nem váltottál már évekkel korábban. Bánni fogod, hogy lusta voltál átgondolni és megváltoztatni az életedet.

Akkor kell majd váltanod, amikor már késő lesz. Amikor már elhíztál, mint egy disznó. Amikor már aranyered van. Amikor már a térded kikészült a súlyfeleslegtől. Amikor az egész életedet valami olyasmi köré csoportosítottad, amit nagyon ki kellett volna iktatnod belőle.

Amikor már sokkal nehezebb lesz váltani.

Most még nem késő.

Nem késő, hogy vegyél egy nagy levegőt, akár egy tankolás árából vegyél egy használt bringát amit nem kell félts. Nem késő, hogy kicsit megmozdulj és rádöbbenj: nem is fárasztó, nem is sport.

Közlekedés.

Annak pedig egy fenntartható, olcsó, élvezhető formája.

Elfelejtettem enni

Ma reggel előszedtem a bringát és azzal mentem dolgozni. Munka után el kellett guruljak még valahová, úgyhogy nagyjából 30 kilométert sikerült lebringáznom a városban.

Gyönyörű idő volt, bár soxor szembekapott a szél és tolt vissza. Először a Margit hídra felfelé tekerve volt furcsa valami. Mintha semmi erőm nem lenne. Nem nagyon akart gurulni a bringa.

Aztán a szigeten lefelé siklottam, egészen a Paláig tartott a lendület. Onnan megint vánszorgás.

Ez mi lehet?

Az Árpád hídra alig bírtam feltekerni, mint egy 100 éves úgy éreztem magamat. Aztán a hídon végig szembe szél, a végén már megint csak vánszorogtam.

Hazaérve percekig pihegtem és azon gondolkodtam, mi bajom lehet. A tél ennyire nem viselhetett meg, azért mozogtam néha.

Ránéztem az órámra, fél négy.

Elfelejtettem ma enni. Se reggelit, se ebédet nem ettem. Valahogy ebben a szép napsütésben minden fontosabb volt.

Ezért voltam teljesen kipurcanva.

Úgyhogy megyek és betolok valamit az arcomba, mert az energia az kell.

Még akkor is, ha a csodabringa szinte repíti az embert...

Félelembiznisz és a kerékpározás

Az "Akiket szeretünk" rovatba való a cyclechic. Kevés olyan weboldal van, amelyik ennyire pozitív. Vélemény- és izlésformáló és amiért én leginkább szeretem, az a bringázás emberközeli, hétköznapi voltának megmutatása, hangsúlyozása. Mert egy ideig eltartott nekem (is), mire rájöttem, hogy a biciklizés nem (csak és kifejezetten) sport, nem igényel különösebb felkészülést és ami a lényeg: nem kell kifordulnunk önmagunkból miatta. A hétköznapunk részévé válhat, sőt érdemes azzá tennünk!

Értem ezalatt, hogy nem kell az embernek például speciális ruházatba bújnia és úgy kinéznie, mit aki a Tour de France-ra készül. Engem kifejezetten taszítanak a bringás mezek és feliratos dolgokat akkor sem viselnék, ha fizetnének érte. Nemhogy anélkül... Mindig az jut eszembe, hogy sokan azt sem tudják, mi van a hátukra írva és százezrek mászkálnak "Friss gyümölcs a jó gyümölcs" és hasonló, angolul jól kinéző márkanevekkel a hátukon. Engem ez nem vonz. Jobban szeretem az olyan bringás ruhát, ami célszerű és szép, egyben stílusos is. És nem mellesleg azt vettem észre, hogy amióta elegáns(abb)an tekerek, komoly(abb)an is vesznek. A "fontos ember" ruházat megteszi a hatását, legalábbis annyiban, hogy nem néznek "bicikliző hülyegyereknek". Sajnos ott tartunk még kis hazánkban, hogy a fejekben az van,  "a kerékpározás a gyerekek szórakozása és komoly ember olyat nem csinál". Így aztán azt veszi észre az ember, hogy ha bringára ül, amolyan "szevasz öcsi, bringázol" kategóriába kerül át, amit a negyvenhez közelítve egyre nehezebb elviselni... Itt teszem hozzá, hogy bár a közkedvelt mondás szerint nem a "ruhat eszi az embert" (sic!), de mint minden közhely, ez is sántít. Ha igaz lenne ugyanis, akkor nem lennének dresszkódok a munkahelyeken és nem lenne például a "friday is jeans day". Röviden: észrevehető a forgalom többi résztvevőjének a hozzáállása, amikor öltönyben gurulsz melléjük, közöttük. Ez van.

De mi köze van mindennek a kerékpározás iránt érzett félelemhez?

A cyclechic blogjában olvashatunk cikket arról, miként rettentenek el minket a kerékpározástól azok a dolgok, amik elsőre a kerékpárosok védelmében hozott intézkedéseknek látszanak. Érdemes elolvasni az írást, hiszen megalapozott, igényes munka és a szociológia és a pszichológia nézőpontjából mutatja meg, miként hatnak ezek a folyamatok pontosan az ellenkező irányba, mint amerre hatniuk kellene.

Gondolatébresztő írás, hát jöjjenek az én gondolataim.

Én magam a kerékpározástól nem félek. Ütöttek már el nem is egyszer, ezek között volt durvább és lazább, de mindez a személyiségemben csupán annyi lenyomatot hagyott, hogy óvatosabb vagyok. Félni nem félek és tudom élvezni a bringázást. Egyre többször...

Viselek-e sisakot? Igen. Miért? Télen azért, mert fázik a fejem. Nyáron azért, hogy ne kapjak napszúrást. Vehetnék simán sapkát is, de ha már valami kell a fejemre és mellesleg egy esésnél valamennyit véd is, az nálam olyan pozitív mellékhatás, ami miatt sapka helyett inkább egy sisakot teszek fel. Nincsenek illúzióim és tudom, hogy ha olyan szitu van, akkor a sisakot is cseszheti az ember. De miért lenne olyan szitu?

Nem mondom, hogy mindent ki lehet védeni, de azt vallom, hogy mindenki kialakíthat magának egy stílust, ami az ő képességeihez leginkább illeszkedik. Ha jók a reflexeink, mehetünk gyorsabban, ha fáradtak vagyunk és kialvatlanok, mehetünk lassabban és a megtett út hosszától függően alig van különbség a kényelmes és az idegbeteg tempó között. 5-10%-ba kerül a biztonság, vagy ha úgy tetszik, öt-tíz percbe. Megéri? Nekem igen.

Nekem megéri, hogy nézelődhetek közben, hogy nem kell idegeskedjek, hogy nem kell féljek. Ha a nagy mérleget megnézem, még mindig a fele idő alatt érek oda, mint kocsival, akkor meg nem mindegy az az öt perc?

A váltás nem könnyű, hiszen vérmérséklettől függően az ember hajlamos nyomni neki. Nem mellesleg van egy olyan téveszme is, hogy ez a menő. Én magam nem osztom ezt a nézetet és tőlem annyian mennek el mellettem, ahányan csak akarnak. Nincs verseny...

Visszatérve a kerékpározástól való félelemre: olyan időket élünk, amikor a félelmeinkből nagyon jó üzletet csinálnak. Nem csak a bringázásra igaz ez. A félelmeinkre alapozva az életünk számos területén vesznek le minket kemény pénzekkel és bemagyarázzák nekünk, hogy rettegni kell. Rettegni kell a koleszterintől, a műtrányától, a sótól, a cukortól, a nagyvárosi levegőtől, a betörésektől, a vírusoktól és a baktériumoktól és a gombáktól. Ésatöbbi...

A félelem biznisz virágzik és mi rettegünk is.

A minap néztem (ezredszer) az Apokalyptót. Mel Gibson rendezte, zseniálisan. Amellett, hogy képi világában is megragadó és kemény akciófilm, a filozófiája fog meg leginkább. A törzsfőnök az egyik részben azt mondja a fiának, hogy nem azért nevelte fel, hogy féljen. És mennyire igaza van! Mi sem azért élünk, hogy féljünk, aztán sírunkra majd ráírjék, hogy "Félt 75 évet".

A bringázástól tehát nem kell félni és a fent említett írást pedig minél több emberrel kell megismertetni!

Visszaültem

Nem tudom, miért szálltam le a nyeregből, de leszálltam. Ez tény.

Talán azért nem jártam mostanában biciklivel dolgozni, mert túl közelre került a munkahelyem, így a bringát lecipelni az emeletről tovább tart, mint gyalog bemenni az irodába.

Ezzel magyarázom.

A valóság meg az, hogy lusta vagyok, mint az állat.

De ennek vége. Visszaültem és nem szállok le. Az elhatározás erős, tartani is fogom magamat. És emellé haza sem a legrövidebb útvonalon megyek majd, hanem minden délután kalandozok majd egyet. Szépen kényelmesen, de egyre hosszabban.

Az elhatározásom egy nagyobb terv része, amivel szeretném visszanyerni a formámat. A jelenlegi formám ugyanis leginkább a földimogyóróra hasonlít. Mogyoróalkatú lettem ugyanis, a karácsony volt az utolsó nagy lökés. Hurka hurka hátán.

Elég volt.

Esténként nyomom a fekvőtámaszokat és a felüléseket, a húzódzkodó rúd is újra szerepet kap. A bringázással pedig leadok 5 kilót, hogy újra kényelmesen tudjak futni. Ha pedig elkezdek futni, leadok további 10 kilót. Minimum.

Ezt most itt, nagy nyílvánosság előtt megígérem.

Kérjétek számon, legyetek szívesek! Előre is köszi!

Megint megfordítottam

Mármint a balszerencsémet, bringával.

Történt, hogy elromlott a fényképezőgépem és bevittem a Pólus Centerbe, ahol vettem. Nem lényeg a bolt neve, sem a gép márkája - bár korábbi bejegyzéseimből kideríthetőek ezek az adatok -, a lényeg az, hogy a minap kaptam egy sms-t, hogy mehetek érte, elkészült a javítás.

Na de nem ám a Pólus Centerben, hanem a III. kerületben, a Filatorigát környékén vehetném át. Hogy a cég miből gondolta, hogy nekem a Filatorigát kényelmesebb, mint a Pólus Center, ahová bevittem, azt nem tudom, mindenesetre önkényesen ezt a címet adták meg, nem volt választásom.

Aki ismerős Budapesten, az tudja, hogy a Filatorigáthoz HÉV-vel lehet eljutni, majd a hévtől ez a bolt további 10 perc gyaloglásra van. Így a gépért vagy megyek kocsival, vagy egy masszív másfél órás békávézás következik.

Vagy amit én csináltam, elmegy az ember érte biciklivel. Át az Árpád hídon, majd szépen kényelmesen kerekezve az Eurovelo 6-oson a Laktanya utcán, Bogdáni úton. Míly véletlen, a bringaút elvisz konkrétan a bolt előtt.

Na, így lett a masszív másfél órás szívásból egy kellemes, fél órás bringázás, az út oda és vissza ennyi.

Úgyhogy a boltban nem is veszekedtem, pedig feltett szándékom volt, hogy most aztán beírok a vásárlók könyvébe valami dörgedelmeset. Egyszerűen nem voltam mérges, mert egy jót bringáztam, bár a "bring" mellé sajnos az "áztam" is bejátszott kicsit, kellemes szemerkélésben érkeztem haza. De még ez is jól esett, kifejezetten élveztem az esőt is.

Szóval megint az a szitu állt elő, hogy ha az ember szembe megy a körülményekkel és csakazértis jó döntéseket hoz, akkor igenis ki lehet hozni a legjobbat egy amúgy szivatós helyzetből is.

A jó döntés megint a bicikli volt. Lehet, hogy ezért szeretem?