Korábbi blogbejegyzésemben írtam arról, hogy az Őrségbe készülünk. Nos, megvolt a túra, amelynek az első és legfontosabb megállapítását már most, itt az elején leírom, nehogy elfelejtsem: visszamegyünk.
Azt nem lehet mondani, hogy az idő kedvezett volna nekünk, mert a három napból kettőt teljesen elvert az eső. A harmadikat meg a jéghideg levegő tette didergőssé.
De mégis jól éreztük magunkat.
A vonóhorgos bringaszállító beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Az első felhelyezésekor bénáztam ugyan kicsit, ahogyan a biciklik megfelelő sorrendjét és irányát is ki kellett találni, de miután ez megvolt, élveztük a kényelmet.
Annyit azért megjegyzek, hogy állítólag ha eltakarod a hátsó rendszámot, azért megbüntetnek. Persze én szeretek veszélyesen élni és ezúttal megúsztam, de az biztos, hogy ez a fajta megoldás teljesen olvashatatlanná teszi a rendszámot. Kitalálok valami rendszámhelyettesítő megoldást, ha lesz rá időm...
A másik, hogy a nagyobbik bringa, amely 56-os vázzal és 28-as kerékkel rendelkezik, okozott némi fejtörést. Akárhová helyeztem el ugyanis, az első kereke mindig az aszfalttól 15 centire volt csak. Ez pedig könnyen azt eredményezheti, hogy a kiváló magyar utakon egy bukkanónál leér a kerék és letépi a bringát a tartóról. Így aztán az első kereket ki kellett kapni a helyéről, ami némi kényelmetlenséggel jár, hiszen azt valahol, azaz a csomagtartóban kellett elhelyezni. Amikor a kerék sáros, ez nagyon kellemetlen tud lenni.
A kisebbik bringa első kerekét is ki kellett emelni, mert az meg a kormány elfordítását akadályozta. A kormány elfordítása nékül pedig a hátsó ajtón elhelyezett ablak nem nyitható, így a csomagokhoz nem férünk hozzá. Így aztán az állványhoz fűzött remények csak részben teljesültek, de még így is sokkal kényelmesebb így utazni, mint tetőcsomagtartóra feltornázott biciklikkel.
És a lényeg: a fogyasztás tényleg nem nőtt meg, azaz a kocsi meg sem érezte a két felakasztott biciklit.
A felpakolt biciklikről sajnos elfelejtettem képet készíteni, úgyhogy helyette itt egy másik:
Mivel az eső nem csak a kirándulás alatt, hanem az előző napokon is többször esett, a határ kellemesen fel is ázott. Így az első napi biciklizésünk némi sárdagasztás után meghiúsult, inkább visszafordultunk, minthogy még kilométereken keresztül toljuk a bicikliket a bokáig érő sárban. Arra persze azért tökéletesen alkalmas volt a terep, hogy a bicikliket teljesen összesározzuk, így a tisztogatással is eltöltöttünk pár órát. Szerencsére jött egy kellemes jégeső, így az udvarra elhelyezett bicikliket szépen lemosta. Letörölgettük, beolajoztuk őket és nagyjából kész.
A hétvége következő célkitűzése, miszerint megtanítom a keresztlányomat pótkerék nélkül biciklizni, részben teljesült. A pótkerekeket leszereltük, a gyermek nagyon élvezte is a dolgot, de sajnos a pótkerék miatt berögzült dülöngélésről ennyi idő alatt nem lehetett leszoktatni. Ennek ellenére pár perces gyakorlás után már 90%-ban nem kellett fogni a nyereg mögé rögzített rudat. Úgyhogy remény van, majd legközelebb folytatjuk.
A saját gyerekemnek - ha lesz végre - biztosan nem szerelek fel pótkereket, helyette a pedál nélküli bringát fogom előnyben részesíteni. Azzal már az első alkalomtól azt szokja meg a gyerek, hogy egyensúlyozni kell. Nem kell rossz reflexeket kinevelni belőle. És nem mellesleg anno - miután szegény apukám napokat rohangált velem seprűnyéllel a lakótelepen - én magam is úgy tanultam meg végül bringázni, hogy egy kis lejtőn gurulgattam lefelé, miközben a lábaimmal óvatosan ki-ki támasztottam magamat az eldőlés ellen. Ezzel a módszerrel 20 perc volt az, ami apukámnak nem sikerült napok alatt. Tegyük azt hozzá, hogy apuval biciklizve az volt a legnagyobb baj, hogy folyamatosan azt néztem, ki látja, hogy én bringázom. Már akkor is magamutogató voltam... Nem a biciklizésre koncentráltam, ahogyan a keresztlányom is többet nézett oldalra, mint előre. Ráadásul mi a bringatanulás alatt összesen hatszor áztunk meg, úgyhogy végül is ezért hagytuk abba.
Helyette a lányok az esőszünetekben egymást bicikliztették és ezt is nagyon élvezték.
Érdekes feladat volt egyébként az is, hogy a gyermek kis bringáját hogyan rögzítsük a tartóra. Merthogy ennek nincsen felső csöve és a váz is túl kicsi, nem éri át a tartó fesztávját. Javasolnak mindenféle kiegészítő rudat felcsavarozni a bringára, de ez megint csak plusz macera. Végül fejtetőre állítva és némi gumipókot felhasználva azért sikerült rögzíteni a kis cangát is.
Összegezve tehát annak ellenére, hogy gyakorlatilag szinte folyamatosan esett, nagyon élveztük ezt a csendes kis falucskát és vissza is megyünk. Már ha találunk szabad időpontot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése