Bringás geocaching

Még 2007-ben írtam ezt a blogot, a bringás vonatkozásai miatt talán Nektek is tetszik. Íme:
Szerintem mindenki hallott már a Geocaching-rõl. Aki nem az utánanézhet. Nem is olyan régen én is megfertőződtem vele, így mesélem is az ismerőseimnek az élményeimet. Legtöbben ilyesmiket szoktak kérdezni tőlem: "Ez egy verseny?", "Mi az ajándék a megtalálóknak?", "Mi a jutalom?" És amikor elmondom, hogy ajándék és jutalom az nincs, illetve az ajándék maga az élmény, furcsán néznek rám...
A Geocaching a kirándulás modernizálása. Sokan csináljuk, ki így, ki úgy. Én barátokkal szoktam, néha éjjel (a 24 ökrös 23.30-kor lett meg...). Vannak akik méregdrága felszereléssel, és vannak akik a technika vívmányai helyett hagyományos módszerekkel. A GPS nagyban megkönnyítheti a dolgunkat, elvégre egy GPS-es ládakereső játékról van szó... Vannak könnyebb megtalálások, és vannak nehezebbek, a honlapon található skála nem mindig tükrözi a valóságot. Sokan szeretjük ezt a szabadidős tevékenységet, ki ezért, ki azért. Élményeink is keletkeznek szép számmal.
Az én legszürreálisabb élményem az volt, amikor Georgio barátommal, biciklivel vágtunk neki.
2006. őszén történt, egy szép nyárias napon. Gyurival azt beszéltük meg, hogy a Fogaskerekűnél találkozunk, onnan fel a Hegyre, majd a túloldalon leereszkedünk.
Miután vagy 3 fogaskerekűt elengedtem, éltem a gyanúperrel, hogy Georgio is itt kell, legyen valahol, csak udvariasabb annál, minthogy felhívjon telefonon: "Hol késel?" Így történt, hogy én a vonat elejénél, Õ a vonat végénél várt még fél órát a megbeszélt időpont után. Miután telefonon kiderítettük ezt a tényt, arra gondoltam, hogy legközelebb GPS pozíciót adok meg, az legalább 10 méter pontos...
Becíheltük a bringákat a fogaskerekűbe, és arra gondoltam, biztos összekenhettem az arcomat valami olajjal, mert furcsán néztek rám (ránk) az emberek. Aztán rájöttem, hogy csak a bringát nézik, ami valóban furcsa látványt nyújtott. A térkép táskában a PDA figyelt, amihez mindenféle vezetékek csatlakoztak, és néha bemondta, hogy "a dzsípieszvétel megszűnt. A külső GPS antenna diszkréten lógott. Első lámpából kettő, egy a látni, egy másik a látszani kedvéért. (Délelőtt 10 órakor nem sejtettem, hogy szükség lehet rájuk. Én naiv...)
Azt is tudni kell, hogy az én bringámon olyan csomagtartó-táska van, amivel többen a Párizs-Dakarnak neki mernének indulni. Aki sokat bringázik, annál van bicikli belső (Nekem volt már kettős defektem, így nálam azonnal kettő!), szerszámok (Heavy tools és Gerber multifunkciós bicska, utóbbi a Meggájver-féle svájci bicska utódja, egy egyszerűbb űrsiklót simán felkészítek velük az indulásra...), aztán pumpa (Ha leeresztene a hangulat), túlélő kötél (Hátha valamit megbízhatóan oda kell kötni valamihez...) vagy 100 méter, plusz egy pulcsi (Életem leghidegebb telét egy nyáron éltem át, mert nem volt nálam meleg pulcsi), esőkabát és esőnadrág (Augusztus 20-án jól jött, még sosem néztem egyedül a rakpartról a tűzijátékot, de idén mindenki elszaladt, ami először vicces volt, aztán hazafelé tekerve, a kidőlt fákat kerülgetve a Könyves Kálmán körúton már kezdtem kételkedni, a Híradót látva meg egyenesen elborzadtam. Szegény emberek!), függőágy (Csak két, megfelelő távolságra lévő fa kell hozzá, és bárhol Hawaii-t varázsolok velük. Legutóbb a Dunaparton installáltam, néztek is a népek, amikor kifeszítettem a Rómain...), kötszer (Az emberi test sérülékeny szerkezet, legnagyobb szervünk a bőrünk, nem árt a javítóanyag, bár amennyi nálam van, azzal a tévé ostrománál elláthattam volna mindenit, és még maradt is volna), egyéb láthatósági csíkok (Nem mintha az autósok többsége kilátna a szélvédőn keresztül), papírzsepi és WC papír (Biztos pszichés, de a természet lágy ölén valahogy mindig rámérik...). A kormányon fedélzeti komputer, sebességet, pedálfordulatszámot mér, mellette pulzusmérős óra (ami állítólag 50 méterig vízálló, én hülye meg a nyáron 51 méterre mentem be a térdig érő Balatonba, be is ázott... Hiába, nem szabad ezeket a szerkezeteket túlterhelni!), mindezek olyan módon rögzítve, hogy egyszerűen vonzzák a tekintetet.
Míg felvitt minket a fogaskerekű, összelőttük a PMR rádiókat, mert a geokesser nem is ember, ha nem figyeli a 4/12-t...
Gyanakvó pillantások közt "eltoltuk a biciklit", azaz kitoltuk a kocsiból. Okulva a tavaly történtekből (amikor is a fogaskerekű vezetője meg akart minket verni, mert a "peronzár vonal előtt majdnem felszálltunk a biciklire, ezzel majdnem veszélyeztetve a közlekedés biztonságát"), csak biztonságos távolságban szálltunk nyeregbe. Azt írtam, szálltunk? Esetemben helyesebb szó a kászálódtam, mert a rendszer (navigációs - pulzusmérős - pedálfordulatszám-mérős - multimédiás) életre csiholása külön mutatvány, főleg bringás kesztyűben. El is mondta párszor, hogy újratervezés, mert aljas módon olyan helyeken is mentünk, ahol autóval nem lehet, mégis szabályos... a bicikli már csak ilyen (lehet, hogy ezzel újat mondtam? Upsssz).
Georgio is beizzította a Russát, így már Sancho is ott volt velünk, akinek a hangján mondogatta szorgalmasan, hogy "Van dzsípíeszjel!", amin egy idősebb házaspár először elcsodálkozott, majd körülnézett, hogy oké, hogy van, de hol?
A dzsípíesz- és turistajeleket követve elindultunk a Normafa Fókusza felé, amit a hasonló nevű műsorhoz (mármint Normafa, hihihi) közeli személyek telepítettek, és amit roppant nehéz volt meglelni, tekintve, hogy egy centi vastag cserjékből álló bozótban egy alig 1 méter átmérőjű tuskóba volt rejtve, ami úgy beleolvadt a környezetbe, mint kezdő hóember a forró aszfaltba. Meg is dolgoztatta a GPS-t rendesen, főleg miután Georgio rámutatott, hogy "Ott van, ni!"
Rossz nyelvek szerint (ezalatt főleg Georgio rossz nyelvét kell érteni) nekem SiRF IV-es GPS-em van, ami annyit tesz, hogy szerinte én megvárom, amíg valaki megtalálja helyettem... Van benne némi igazság, de mit csináljak, ha a geocaching ürügyén elkövetett kirándulásokból (is) én leginkább a társaságot, meg a kilátást élvezem (meg a szendvicseket). Egyébként az én SiRF IV-es GPS-emet még jóapám építette be a 70-es évek kezdetén, az arcom mértani közepén csücsül, és nem éppen fitos, viszont alagútban sem veszti el a jelet. Ez után szoktam leginkább menni, arról meg nem tehetek, hogy kevés kivétellel (amikre később visszatérek), a lelkes kesserek úgy letapossák a láda környékét, hogy még az én SiRF IV-esem is könnyedén megtalálja.
Miután bejegyzést tettem a logbook-ba, kinéztünk egy közeli ládát, és megindultunk a Budakeszi Vadaspark irányába.
Persze csak azután, hogy a PMR rádión rövid üzenetet váltottunk valakikkel, akik szintén az erdőket járják, és ezt feltétlenül meg szerették volna osztani velünk. A hegyről lefelé ereszkedve többször vételi kísérletet hajtottunk végre, mert mi is el akartuk mondani valakinek, hogy éppen kirándulunk, így a csendre vágyó "hagyományos" kirándulók a hangos "Van dzsípíeszjel!", a "Nincs dzsípíeszjel" és a roger beep-ek közt, bicikli-szerű kétkerekű Istenverésen suhanó két jelenségre lettek figyelmesek, akik elsuhantak jobbra, majd pár másodperc múlva ugyanonnan bukkantak elő, és mégis inkább a bal oldali ösvényen tűntek el...
Makkosmáriát érintve próbáltunk a Vadaspark felé közeledni, ami nem volt kis feladat, mert az éj leple alatt aljas mesterkedők felhúztak pár ezer luxusingatlant, amit nem átallottak Budakeszinek elnevezni, és így kénytelenek voltunk a toronyiránt helyett a cikcakkot választani. Még szerencse, hogy Budakeszin az utcák "nem meredekek", így a tüdőnket nem köptük ki, csak majdnem, mire elértük a bejáratot. A geocachingben az a szép, hogy a ládákat sosem a látnivalóhoz, hanem attól biztonságos távolságban helyezik el (ezt hívják rejtésnek), így a Vadasparkról nem nagyon tudok mesélni, mert az erdőben tologattuk a bringákat, csigavonalban közelítve a ládához, amit végül megint Georgio talált meg (a rutin, meg az évek, ugye...). Lapos pillantásai közepette (melyekből kiéreztem azt a bizonyos SiRF IV-essel kapcsolatos vádat) beírtam a logbookba, majd megegyeztünk, hogy eszünk valamit.
Lepakoltunk egy közeli rönk-asztalra, aminél normál esetben egy 12 tagú család kényelmesen elfogyaszthatott volna egy kisebb Karácsonyi ebédet, de nekünk annyi kütyünk volt, hogy a szendvicseknek, meg az üccsinek már nem maradt hely.
Gyors szendvicsezés, és Russa installálás után (Georgio fejéből kipattant, hogy a Russának van egy ingyenes verziója, ami alá térképet nem lehet tölteni ugyan, de a láda adatbázist feltöltve legalább az irányt és a távolságot mutatná nekem is, és az nekem nagyon jó lenne), elindultunk a Mammutfenyõk felé.
Szerencsére innen csak ereszkedni kellet, majd amikor úgy láttuk a Telki felé menő úton, hogy nagyjából balra van a láda, egy alkalmasnak látszó mezei úton nekivágtunk a csalitosnak.
Hát, sok élményben volt már részem, és a bringa is gurult már egy-két féle úton, de egy kis tisztáshoz érve a kerék mintegy 15 centi mélyen süllyedt valami olyan barnába, amiről először csak sejtettem, hogy mi lehet, aztán a szagát is megéreztem. Szarvas etető volt ez a tisztás, és ezek szerint a folyamat input és output része is itt zajlott. Rimánkodtam magamban, nehogy elvesszem az egyensúlyomat, és le kelljen tennem a lábam, és Georgio arcán is láttam, hogy valami ilyesmin gondolkozik. A vicc jutott eszembe, amikor Kõszegre utazik a pasi, de nem tudja megjegyezni a város nevét, ezért az egyik kezébe egy követ, a másikba egy szeget fog, majd így mondogatja, hogy kő-szeg, kő-szeg. Ekkor megláttam a VAS etetőhordókat, és egy másik város jutott eszembe: Szar-vas. Na, ennél a résznél majdnem letettem a lábam...
Ezen is túljutottunk, amikor is Georgio a PDA-ra nézve határozottan megindult egy nádas felé, mert a kütyü oda helyezte a GCMamm helyét. Meglepetten néztem körül, mert azt gondoltam, hogy egy mamutfenyőt csak észrevennék, de kettőt biztosan... Itt meg semmi ilyesmi, már amennyire hézagos botanikai műveltségem erre következtetni engedett.
Miután Gyuri ragaszkodott hozzá, hogy márpedig ő most pont rajta áll a megjelölt ponton, kezdtünk gyanakodni, hogy valami enyhe átverés lehet a dologban. A hely mellet szólt, hogy úgy le volt taposva a nádas, mintha a 3. Ukrán front vonult volna át itt, vagy legalábbis a Déli Hadseregcsoportja... Vagy 2 óra keresgélés után, amikor Syaky-t és Gergõkét is felhívtuk telefonon, meg GPRS-es Interneten (ami nekem ezidáig - összes barátnőmet is beleértve - messze a legjobb kapcsolatom) megnéztük a ládaleírást, sőt, vagy 500 méterrel arrébb magát a két mamutfenyőt is megtaláltuk, rájöttünk, hogy a mamutfenyőkről elnevezett ládának annyi köze van a mamutfenyőkhöz, mint Casanovának a bossanovához: "Kissé" áthelyezték a ládát. Miután többszörösen kipróbáltam, hogy a túraboltban vásárolt kabátom tényleg nem szakad tovább, rá is leltünk a ládára mintegy fél méterre attól a helytől, ahol Georgio 2 órája állt, egy olyan rózsabokorba rejtve, amilyenbe ha Csipkerózsikát rejtették volna, még ma is aludna... (És nem ezért, mert jó szagú a paplan az újfajta öblítőtől...)
Arról nem beszélve, hogy maga a hely olyan csúnya és szemetes volt, hogy amikor e-mailben elküldtem a fényképét az egyik barátomnak, először felismerte az antivírus, aztán meg kiszűrte a spam-szűrő...
Nah, mindegy, ez is megvolt, még sincs este... vagy mégis. Ekkorra már igencsak 2 óra felé járt az idő, és az eltervezett ládák felénél sem jártunk. Felpattantunk... izé... felmásztunk a biciklikre, és én azon gondolkoztam, hogyan adom elő otthon a páromnak, hogy a 24 ezer forintos hike and bike kabátom máma már nem szakad tovább... Nem vicces...
A közelben volt a GCobra, ami neve alapján kívánatos volt számunkra, így áttoltuk a bringákat egy olyan réten, amin pár hete valszeg valami ütközet zajlott, mert tele volt bombatölcsérekkel, meg lövészárkokkal. A Russa útmutatása, illetve iránymutatása alapján (mert ugye térkép a demó alatt nem volt) egy alkalmas irányúnak látszó erdei úton, ami kivételesen még szép is volt, problémamentesen megtettük az út 99 %-át, amikor hirtelen elénk ugrott egy 4 méter magas, jobbra-balra vagy 5-5 kilométer hosszan húzódó vadkerítés... Nah, ez sem lesz meg (utoljára ilyet gimiben gondoltam, amikor elsős "szivarként" megtetszett egy végzős nehézbombázó...)! Mivel a következő két láda balra volt, szépen elódalogtunk balra.
Röpke 5-6 kilométeres erdei rallye, és Budakeszi nyugati részének megtekintése után a körbezárt villámot árusító szalon mellett a Russa azt mutatta, hogy menjünk keletre, mert arra van a Néma Vár, vagy mit t'om én. És máig se t'om, mert ugye a demó Russa alatt nincs térkép, meg vízrajz sem, így azt a mindössze 4 méter széles folyót nem is sejtettük, ami aztán elvágta az utunkat. Jobb ötlet híján ennek partján folytattuk utunkat a Kaptárkövek felé.
Azt nem gondoltam volna, hogy Budapesttől 10 kilométerre ekkora tanya van, mint amire bukkantunk. Állatokkal, legyekkel, és... kutyákkal. Utóbbiak jöttünkre szép számban özönlöttek ki, és megindultak felénk.
"Most mi lesz?" kérdezte Georgio, majd mivel nem válaszoltam, hozzátette - kissé hangosabban és idegesebben - "Mit csinálunk?!?" Élveztem a pillanatot, mert ő meg volt győződve arról, hogy kutyaeledel lesz belőlünk.
"Csak ne maradj le!" kiáltottam neki vagányan, mint a filmeken, mert én viszont tudtam, hogy ami a (kissé szakadt) kabátom cipzárjának felhúzóján lóg, az nem csak arra alkalmas, hogy egy-egy zökkenőnél kiverjen egyet-kettőt az első fogaim közül, hanem (remélhetőleg) alkalmas a kutyák távol tartására is, tekintettel arra, hogy kutyasípként árulták egy francia érdekeltségű sportáruházban... Igaz, hogy tesztelni még csak autósokon volt alkalmam, közülük egy sem harapott meg, viszont oly' heves fékezésbe kezdtek, amit örömmel láttam, főleg azután, hogy sípos karrierem kezdete előtt ugyanezen autósok többször el kívántak taposni, pedig akkor is nekem volt elsőbbségem...
Bízva abban, hogy erre a másik állatfajra is hat a dolog, nagy levegőt véve belefújtam.
Ezután csak arra emlékszem, hogy a kutyák egy képzeletbeli, 10 méter sugarú körön belülre nem mertek jönni, ezzel egyidőben több katicabogár rémülten torpant meg a levegőben...
Miután ebből az életveszélyes helyzetből is kikeveredtünk, folytattuk utunkat a Kaptárkövek felé. Azt mondják, ugyanabba a folyóba nem léphetsz kétszer... Dehogynem! Mondanom sem kell, hogy a Kaptárkövek láda egy szikla tetején volt elhelyezve, a szikla tövében ugyanaz a folyó sunnyogott, megakadályozva, hogy megközelítsük a ládát...
Úgy döntöttünk, hogy hazafelé vesszük az irányt. A dilemma az volt, hogy forduljunk vissza, vagy reménykedjünk abban, hogy az út, ami látszólag a hegyek tövében kanyargott, vezet is valahová. Inkább reménykedtünk... Az előzmények után szinte természetes, hogy az út szákutca volt, és 20 percnyi rázkódás után ott álltunk egy völgyben, ahonnan az az egy kijárat vezetett ki, amin bejöttünk.
Georgio ekkor vett észre egy "ösvényt", ami meredek volt ugyan, de látszólag az egyik kisebb hegyre vezetett fel, ami mögött az országutat sejtettük. Nekiálltunk feltolni a bringákat, minden öt lépés után négyet csúsztunk vissza, de valahogy elértük az út kanyarulatát. Ekkor már láttuk, hogy ez nem más, mint egy motokrossz pálya, az út nem vezet sehová, csak lefelé, mint egy fejtetőre állított U betű. Viszont lefelé olyan meredek volt, hogy esélyünk nem volt egy darabban leérkezni...
Szerencsére a bokrok közt leltünk egy nyiladékot, amin benyomakodva kis fennsíkra leltünk, ami valóban a Gyári úthoz vezetett. Átcsörtetve pár bokron egyszer csak kibukkantunk egy olyan kanyarban, ahol mintegy 10 percnyi próbálkozás után át tudtunk jutni a másik oldalra. Innen már csak 10 kilométer volt Georgio lakhelye a Gazdagréten, onnan meg csak további 17 nekem hazáig.
Alig volt este 10, amikor hazaérkeztem.
A nap eredménye: 3 megtalált láda, 3 meg nem talált láda. Mégis: élmény volt, felejthetetlen.
Na, valahogy így kirándulnak a mániások.