Balaton körbe 2012-ben is

A magamnak tett fogadalmammal kell kezdjem: amíg fel tudok ülni a bringára, én minden évben meg fogom kerülni a Balatont. Remélem, ez az elhatározás egybeesik a szervezők szándékával is és ezentúl is megrendezik minden évben a Balaton kerülést.

Azzal folytatnám, hogy miért szeretem. Azért, mert a tempója és a választott útvonal miatt simán teljesíthető bárkinek, rákészülés nélkül is. Ahogy eddig mindig, most is zéró rákészüléssel vágtam neki és meg sem kottyant. Pedig lassan negyven éves vagyok és súlyfeleslegem is van vagy húsz kiló. Bár télen sem szálltam le a bicikliről, felkészülésnek semmiképp nem nevezhető ez a napi kétszer kettő kilométer, amit a lakástól az irodáig megteszek. Azaz nyugodt szívvel mondhatom, hogy nulla rákészüléssel vágtam neki idén is.

Azért is szeretem ezt az eseményt, mert így tavasszal éppen egy ilyen kis izomébresztőre van szükségem. Mindig felráz és a hétköznapokba visszasüllyedve is megmarad valami a lendületből.

Az idei kicsit mégis más volt, mint az előző kettő. Valahogy jobban nyomtuk a pedálokat és kevesebb pihenő volt. Talán ennek köszönhető, hogy alig tekertünk sötétben a végén. Szerintem nagyjából egy órával hamarabb beérkeztünk, mint tavaly és elmaradt a reggeli és az esti didergés is.

Utóbbi a gyönyörű időnek köszönhető, hiszen április végére nem jellemző módon 24-30 fokok voltak napközben és a reggeli indulásnál is 12 fok volt már. Ez nagyon szerethető volt.

Idén egyébként mintha kicsit kevesebben lettünk volna, vagy csak a jó szervezés miatt nem torlódtunk annyian. Részemről a barátokból idén sokkal több volt még úgy is, hogy betegség miatt páran nem jöttek el. Így is voltunk vagy 20-an ismerősök, ami már egy kellemes, de még kezelhető létszám. És senki nem adta fel, jó hangulatban, saját tempóban, de néha összeverődve nyomtuk végig. Megemlíteném Laci barátomat, aki fixivel rakta végig, ami külön nagy teljesítmény, hiszen a fixin - azoknak, akik nem tudják, milyen az - folyamatosan megy a láb és nincs szabadonfutó. Laci mégis bírta, ami számomra mindenképpen döbbenetes és motiváló. Pozitív élmény.

Azon gondolkodom, hogy volt-e egyáltalán valami, ami idegesített. Nem jut eszembe semmi.

Igaz, néha közénk keveredtek "idegenek", azaz a túrán nem résztvevő emberek és ezek nem nagyon vették azt figyelembe, hogy mi már túl vagyunk vagy 120 kilométeren, de erről nem a szervezők tehetnek.

Ha már negatívumot kell mondani, a kedvencem egy hülyegyerek volt - elnézést, de rá nincs jobb meghatározás - aki háromszor vágott úgy elém, hogy nekem kellett csutkára fékeznem, hogy el ne csapjam. Ha csak egy kicsit gonosz vagyok, a másodiknál nem fékezek és pattant volna le, mint százéves biliről a zománc. De nem vagyok kicsit sem gonosz, így másodszorra és harmadszorra is elém engedtem. Annak ellenére, hogy a Kis Balaton környékén mi már bőven a 100 km felett voltunk, nyikhaj barátunk nem nagyon tudott elhúzni és vasúti átkelőknél - ahol én ismerem a rövidítéseket - valahogy mindig elé kerültem. Ezt annyira nehezen viselte, hogy egy esetben egy balos kanyarban furakodott be mellém, ahol ha nem adok neki helyet, akkor kenődik a kerítésre, majd egy vékony úton "húzott el mellettem", ahol a szembejövők miatt megint egy centi mentette, hogy fel nem löktem. Egyébként az ilyen és hasonló kis seggfejek engem szórakoztatnak és nagyon örülök neki, hogy én magam nem vagyok - és sosem voltam - ilyen balfasz.

Idén sem a szervezéssel, sem a résztvevőkkel nem volt semmi kellemetlen élményem. Igaz, a mi részvételünk már évek óta arról szól, hogy együtt haladunk a tömeggel és az egyéb szolgáltatásokat nem vesszük igénybe. Idén én egyszer kértem vizet és ennyi. Minden mást saját magam oldottam meg, anyukám fasirtos szendvicsén és pogácsáján éltünk és a magunk által vásárolt sportitalokat ittuk.

Ja és persze a kihagyhatatlan hekkezést se felejtsük el, hiszen az már hagyomány, hogy előre letelefonáljuk a hekket és a következő pihenőben benyomjuk. Így volt ez idén is, 20 ezrest hagytunk ott egy halasnál. Neki is jó üzlet volt és mi is nagyon élveztük.

A bringa most sem hagyott cserben, de a sárvédőnek és a bringás táskának ez volt az utolsó útja. A sárvédő a sok szállítástól manapság egyrészt eléggé csehszlovákul áll, másrészt folyamatosan súrolja a kereket, amit én nem bírok elviselni. A bringás táskán a cipzár adta meg magát, de ez érthető is így 7-8 év és 20 000 megtett kilométer után.

A túrán folyamatosan videóztam, a videót majd valamikor megvágom megvágtam, tettem alá zenét és beszúrok ide is egy rá mutató linket, meg majd a YouTube-on is látni fogjátok. Íme:

Fényképem nagyjából egy sincs, pedig blog fénykép nélkül nincs. Illetve talán mégis van egy-kettő, a kocsira felpakolt biciklikről odafele:

...majd a túra végeztével, már este sötétben visszafelé:

Utóbbiról többen kérdezték, hogy vajon ez a "Tron, avagy a számítógép lázadása" című filmből egy részlet, de nem. Mi már ilyen matricázósak vagyunk, ami sötétben kifejezetten jól tud mutatni.

Egyébként a biciklik idén már vonóhorogra szerelt bringatartón utaztak le velünk, ami nagyon kényelmes dolog. Attila barátoméknál a garázsba elfért úgy a kocsi, hogy nem kellett a bicikliket leszedni, így hajnalban nem kellett velük bűvészkedni és ez plusz fél óra alvást jelentett.

A túráról készült GPS-es útvonalrögzítésem is (tracklog), amit hamarosan most felnyomok majd a Sportypalra is és dobok ide egy linket hozzá:

Egyébként - ahogyan azt már láthatjátok is - GPS-szel mérve pontosan 200 kilométer volt a táv.

Még egy valami: a nagy dombok valahogy elmaradtak idén. Tavalyról emlékeztem, hogy párszor majdnem le kellett szálljak és toljam, de idén ilyen egyszer sem volt. Valószínűleg azért, mert kivételesen nem fájt egyik lábam sem, így nem kellett kíméljem a másik rovására. A balatonfüredi dombtól és a zánkai emelkedőtől féltem, de ezek valahogy elmaradtak idén. A Balaton pedig még mindig gyönyörű és még mindig nem lehet betelni vele.

Az biztos, hogy jövőre is megyek és ez így lesz, amíg fel tudok mászni a biciklire, vagy valaki felsegít.

És ide a végére kívánkozik egy gondolat, ami Nektek szól, barátaim:

A szürke hétköznapokban az ember néha kicsit/nagyon elsüllyed és sok olyan negatív élmény ér, amik miatt néha a kedvünk sem jó. Úgy is mondhatnám, hogy elveszik a hit a világ jósága iránt. De - és ez a lényeg - amikor egy ilyen eseményen összejövünk és jól érezzük magunkat, valahogy mindig visszakapom az emberekbe vetett hitemet. Tőletek, barátaim. Úgyhogy köszönöm, hogy ott lehettem veletek!