2013. november 29., péntek

Hidd el, a járda veszélyes!

Visszafogom az ingerültséget és megpróbálom úgy elmagyarázni, mint apa a hülye fiának. Vagy hülye lányának...
(Szerkesztve: ide az elejére utólag beszúrom, hogy a cikk a járdázókról szól. Illetve konkrétan egy valakiről, aki az írást ihlette. Aki tehát nem ez a valaki, az ne vegye magára. Főleg ne a mellényről szóló részt...)

Szóval kedves járdázós barátom! Nem kell csodálkozni, hogy folyamatos veszélyben van az életed, mert járdázni veszélyes. Hidd el nekem!
Amikor a járdán bringázol, nem csak magadat, de a gyalogosokat is olyan veszélyeknek teszed ki, amihez NINCS JOGOD! Sem erkölcsi alapod.
Persze értem én, hogy lassan mész és vigyázol... Mondd csak, ütköztél már össze gyalog valakivel? Ha igen, tudod azt, miről beszélek. Ha nem, hadd áruljam el Neked, hogy fájdalmas. Pedig abban az esetben te is 5-tel, meg az ellenérdekű fél is 5-tel közlekedtek. Ha siettek. Amikor meg biciklivel, "lassan mész" a járdán, akkor 15-20-szal óvatoskodsz. Nagyon fájdalmas tud ám lenni. És az a szép benne, hogy jó eséllyel kiesel az úttestre és azonnal el is taposnak, mint a gyalogbékát...

A gyalogos gyaloglás közben bámészkodik. Félig alszik, telefonál, zenét hallgat.  Megteheti, mert a járda az övé. Biztonságban van egészen addig, amíg Te oda nem pofátlankodsz. A gyalogos tehát joggal nem számít rád. AKKOR SEM, HA KUKÁS MELLÉNYBEN NYOMOD! A kukás mellénytől maximum még nevetségesebb leszel. Azonnal látják rajtad, hogy balfék vagy... (A kukásoktól, mint becsületes munkásoktól elnézést kérek, hogy egy lapon említem veled Őket!) 

Az, hogy a gyalogos nem számít rád, egy dolog. De az autós sem számít rád. Minden kereszteződésben Te teszed ki magad a potenciális halálnak és akárhogy is figyelsz és akármennyire is óvatos vagy, CSAK SZERENCSE, ha nem ütnek el. A szerencse pedig valószínűségszámítás-alapú dolog. Ha sokat teszed ki magad ilyen helyzeteknek, akkor előbb-utóbb, de inkább előbb fogsz balesetet szenvedni. Mert balesetet fogsz szenvedni, ez BIZTOS! Hogy mikor és mekkorát, csak az a kérdés.

Mint Budapesten, 1990. óta kerékpárral közlekedőnek, hidd el nekem, hogy az úttesten NEM VAGY veszélyben. Az úttesten közlekedést egyszerűen meg kell szokni, ki kell tapasztalni és pár hét óvatoskodás után magad is érezni fogod, hogy megszűntek a konfliktusok, megszűnik a zabszem a seggedben. Ha kitapasztalod azt a néhány útszakaszt, ahol tényleg nem lehet bringázni és megtalálod azokat, amelyek többnyire ezekkel párhuzamosan futnak pár száz méterre, akkor a bringázásból élmény, fenntartható életforma lesz. A közlekedés szerves részévé válsz. Ha megszerzed a rutint, érzed a forgalmat, ZÉRÓ negatív élménnyel fogsz áthatolni úgy a városon, mint kés a vajon.

Nyugodtan leteheted a kukás mellényt, mert a járdán abban sem látnak. Nem varázsköpeny, ami megóv. A járdán nem óv meg semmi. Sem tégedet, sem a gyalogosokat. Tessék lemenni az úttestre! Mert az úttesten látható vagy. Akkor is, ha feketében jársz és éjjel van. Feketében járok és reggel még sötétben, este már sötétben nyomom a városban. A megoldás lehet: lámpa és prizma. De nem a járda és a kukás mellény. Attól Te, aki járdázol, csak vicces vagy. Nyáron bele is izzadsz, télen meg röhejes, ahogy a ruhád főlé valahogy felerőlteted a nyáron teleizzadt mellényt.

És ezzel a röhejes viselkedéssel minket, az épelméjűeket is égetsz ám! Kifejezetten ártalmas a kerékpározás megítélésének az, ha Te a járdán balfaszkodsz és még úgy is nézel ki, ahogy!

Légy kedves és hagyd abba!

2013. november 10., vasárnap

Diósjenő = száguldás

Az ötlet nem is az enyém volt, de hamar magamévá tettem. Volt ugyanis egy szabad hétvégém, amelynek a vasárnapjára egy jó kis évadzáró tekerést találtunk ki. Mivel előző napokon esett az eső, inkább kihagytuk a Magyarkút - Nógrád útvonalat, amely erdei úton megy és eléggé fel lehet ázva, helyette inkább megnéztük azt az útvonalat, amire régen kíváncsi voltam már. Diósjenőről át a hegyen Kemencére. Persze Diósjenőre el kellett jutni, ezt Szob-Verőce-Szendehely-Nógrád-Diósjenő útvonalon tettük meg. A Duna-parton még napoztunk is, egy szál pólóban. Volt vagy 20 fok.
Nem mondom, hogy Szendehelytől a 2-es úton öröm volt tekerni, nameg azok az emelkedők... de lenyomtuk. Nógrád határában egy ember-utáni helyszínen szendvicseztünk. Ha majd egyszer minden benzinkút így fog kinézni, akkor kerül az autós közlekedés oda, ahová való...
Diósjenőre érkezve nekivágtunk a hegynek. Az a jó ebben a túrában, hogy felfelé 3 kilométert kell tekerni, és ezután 15 kilométeres száguldás következik. A hegy tetején azért jó volt megállni és beugrott a második szendvics is a szánkba.
Diósjenő 200 méteren van, ez a fotó hajszál pontosan 500 méteren készült. 3 kilométer alatt emelkedik ez az út 300 métert, de megéri lenyomni, mert utána tényleg állati jó szakasz jön. Kényelmesen, nem tekerve is 30-40-eket lehet ereszkedni. Ez a tracklogon is látszik, íme:
Én mondjuk tudtam, hogy a vége lesz a kemény, mert a hegy megmászása, majd a leereszkedés közben szarrá fagyás után Kemencéről még haza kell tekerni Szobra, de azt azért nem gondoltam, hogy ilyen kemény lesz. Ellenszelünk volt, így az utolsó 20-25 kilométer kínszenvedés volt. Nem élveztem. Amikor hazaértünk, teljesen ki voltunk purcanva.
(Mielőtt bárki megkérdezné: igen, a ház rózsaszín, így vettük. És igen, a kerítés fehér, így vettük. A ház tavasszal kávébarna lesz, a kerítés mahagóni. A kép tetején már látszik, hogy a tetőcserekor az új léceket már ilyenre festettük.)
Akármennyire is ki vagyok készülve, a mai nap volt az igazi élet. Amikor nem csak van az ember, hanem tényleg él. Érzi, hogy él. A bringa egy csodálatos eszköz ahhoz, hogy ezt az élményt az ember gyakran átélhesse. Ilyen nagyobb bringázást idén már nem tervezek, de azt mindenképpen szeretném, hogy télen se tegyem le a biciklit, hanem azzal járjak végig dolgozni. Előkerestem a térdvédőimet, mert a reggelek csípősek, úgyhogy semmi akadálya a bringázásnak. Még a vasút hozzáállása sem tud eltántorítani. Persze, ha mégis becsúszik valami túra még idén, majd írok róla.