Az egy dolog, hogy nekem a bringa egyre fontosabb szerepet játszik az életemben, de nagyon magányos sport ez, ha az ember nem talál hozzá partnert. Na igen, vannak barátok és kollégák, akikkel nagyon nagyokat lehet tekerni, de az igazi az, amikor a család teker együtt.
Az én családom két személyes. Bár dolgozunk erősen a gyermeken, egyelőre ketten vagyunk életem szerelmével, akit egyébként 14 év után éppen idén májusban vettem el feleségül. Hogy miért pont most és ha eddig nem, akkor most miért is házasodtunk össze, az egy nagyon hosszú és érzelmes történet, nem is tartozik a tárgyhoz. A lényeg az, hogy bár kapcsolatunk hihetetlenül harmonikus - soxor rácsodálkozom arra, hogy ott áll mellettem, annyira természetes már, hogy van nekem a drága -, a bringázás iránti szenvedélyem nem nagyon ragadt át még rá. Megteszek én mindent, de van aki imád, van aki utál cangázni. Szerencsére Ő nem utál, csak eddig valahogy nem érzett rá az ízére. A hangsúly az eddigen van, hiszen a tegnapi napon azt hiszem valami bekattant nála is.
Mielőtt rátérnék a konkrét eseményre, még előzmények. Nagyon sokat gondolkoztam azon, miért is nem szeret a kicsi feleségem bringázni velem. Sokat beszélgettünk erről és végül csak kimondta a lelkem - ez is jellemző rá - hogy valójában nagyon vacak a bringája, csak nem akarta mondani. Egyik közös margitszigeti tekerésünk során átültem az ő biciklijére és megdöbbenve tapasztaltam, hogy valóban egy szutyok, tényleg nem élmény vele tekerni. Egyrészt kicsi volt, másrészt mintha nem is gördült volna rendesen, harmadrészt a teleszkópja be volt állva, így rázott, mint az állat. Igazi csukló és derékfájdító élmény volt.
Ezután folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan is szerezhetnék a páromnak egy jó cangát. A női vázas bringáktól iszonyodom, mert bár tényleg kényelmes rájuk felszállni, mérnökként nem tartom biztonságosnak azt a vázat, amelyikben nincs háromszög. Az erők nem záródnak és folyamatosan az az érzésem, hogy mindjárt összeomlik a rendszer, összecsuklik az egész hajlításra és csavarásra igénybevett valami. Egészen biztosan az én hülyeségem ez, de a páromnak - hiába nőci - én egy jól megtámasztott férfi cangát álmodtam. Az persze nem baj, ha nem létráról kell felszállni rá, de legyen "vázas", ahogyan gyerekkoromban még használták ezt a szót a női-férfi bringák megkülönböztetésére.
Én magam nagyon önző ember vagyok, az élettől megpróbálom elvenni, amit lehet. Így esett az, hogy amikor megláttam az egyik sportáruházban a KTM-et, azonnal tudtam, hogy nekem lesz egy ilyen. Meg is lett, ebben a blogomban be is mutatkozott a csodabringa: http://criticalmass.hu/blogbejegyzes/20090610/csodabringa . Boldog is vagyok vele, talán mutatja ezt, hogy június eleje óta 600-at tekertem bele. Ez nem sok, de a rendszeres használatot azért mutatja. Naszóval önző ember lévén a párom bringavásárlásából én magam is szerettem volna hasznot húzni, így azt találtam ki, hogy az én "régi" cangámat megkapja Ő. Végül is Ő adta az ötletet akkor, amikor az én biciklimre felülve áradozott róla, hogy az milyen istenkirálycsászár. Mivel a Magellán Polaris még mindig tökéletes állapotban van, rövid tisztítgatás után ő is örülhetett annak, hogy én átültem a KTM-re.
Örül is, imádja a Magellánt amelyik neki pont tökéletes méretű - nekem kicsit kicsi volt - és megy mint a golyó. Gyakorlatilag semmi baja nincs, mivel rendszeresen karbantartottam. Az ülésre tettem egy dupla zselés huzatot, így a zselés nyereg és a dupla zselés huzat tripla zselés élményt nyújt. Olyan, mintha pudingba ülne az ember. de hosszútávon kell is ez.
És a lényeg, amiért az előzményeket leírtam: láss csodát, kicsi feleségem szeret bringázni. Annyira, hogy Ő maga pedzette meg szerda környékén, hogy a hétvégén eltekerhetnénk valahová. Így jött az ötlet, hogy tekerjünk kis Szentendrére.
Az ötletet tett is követte, így tegnap reggel összepakoltunk és elkezdtük rakni - milyen divatos szakszó is ez - a két bringának.
Nagyon jó dolog a csomagtartó és a csomagtartóra csatolható bringás táska. Ebben a nagy melegben külön élveztük, hogy a hátunkat nem nyomja semmi.Persze van olyan hátizsák, amelyik eltartja magát a háttól, de azzal meg nekem az a bajom, hogy a fenekemen keresztül adja át a súlyt a nyeregnek, így a fenekemnek nem csak a saját - még mindig kicsit sok - tömegemből származó erőket kell elviselnie, hanem a magunkkal cipelt cuccokét is. Szóval a nyár elején - tudván, hogy bringázni fogunk - a párom bringájára is vettem egy csomagtartós táskát. Így a két táskába nagyon kényelmesen elfért minden cuccunk, és mégis megmaradt a szabadság érzése.
Az útvonal? Sokan panaszkodnak a bringautakra és talán most értettem meg, miért. Amikor az ember hétköznap sietne, valóban alkalmatlannak érzi ezeket az utakat, amelyeknek nagy részén látszik, hogy olyanok építették, akik utoljára nagycsoportban ültek biciklin. Viszont ha az ember nem siet, hanem csak úgy teker a maga örömére, lehet szeretni még ezeket a vacakul kitalált és még vacakabbul megvalósított utakat is. A tegnapi átlagsebességünk 13,8 km/h volt, ebből látszik, hogy nem nyomtuk. A Honvédkórháztól indultunk - lassan átnevezik Phelipe Massa kórháznak - mert erre felé lakunk. Át a Zárpád hídon, az budai bringaúton tovább.
A Filatori gátnál már kerülgettünk néhány szigetelőt - jut eszembe: nem alszunk most egy hétig, mert nyomják a dzsúzt, amit mi itt a tizediken úgy hallunk, mintha a szomszéd utcában szólna -, de még simán át tudtunk haladni a korlátok között. A gázgyár mellett haladva mélyen belélegeztük az iszap kitermelés szagát - nem irigylem azokat, akik most erre laknak, undorító bűz van - és máris a nemrég felújított északi vasúti híd alatt találtuk magunkat.
A Római parton még éppen nyitottak az üzletek, így azt beszéltük meg, hogy majd hazafelé eszünk itt egy falat-halat. Szerencsére egy lángosos nyitva volt már, meglepően finom lángost reggeliztünk - elengedhetetlen az egészséges táplálkozáshoz - és tele hassal, még kényelmesebben folytattuk az utunkat Saint Andreas felé.
Imádtam a Békásmegyer mellett, a gáton húzódó bringautat, igazi felhőtlen szakasz volt ez jó széles úttal és egymás mellet tekeréssel, amit egyedül az ilyen bringaúton tehetünk meg. Itt nem tiltja a KRESZ és másokat sem zavarunk vele. Láttam a párom arcán is, hogy élvezi a dolgot, boldog voltam, hogy boldognak látom.
Kifejezetten imádtam az ezt követő szakaszt is, tényleg közvetlenül a Duna mellett, az erdőben tekertünk, gyönyörűen lekövezett bringaúton. Még akkor is ez volt a legnagyobb élmény, ha az áradás itt-ott rá is hordott némi sarat, így néha lassítani kellett. Volt olyan hely, ahol 50 centire mentünk a vízhez, azt hiszem ez az igazi természetközeli élmény.
Kicsit érdekes megoldást alkalmaztak a 6-os Euroveló kialakítói közvetlenül Szentendre előtt, amikor betereltek minket egy másik erdőbe is, ahol a bringaút amolyan kitaposott sáros-köves szakaszban folytatódott. De megoldottuk, és végül is kaland volt. Gyerekekkel ezen a szakaszon biztosan tolni kell a bringát, mert esés lesz belőle. Nem estünk, kerülgettük a kevésbé ügyes cangásokat és külön büszke voltam a mamira, ahogy lenyomta a sok "hétvégi" bringást.
Az utolsó szakasz egy tökéletesen kialakított, bitumenes, tükörsima útban folytatódott és egyszer csak megérkeztünk a szentendrei Duna korzóra.
Én magam nem élvezem a turisták által ellepett helyeket, így zsigerből és megállás nélkül tekertünk tovább, remélve, hogy lesz kevésbé zsufi hely is a parton. Egy szupermarketben feltöltöttük kiürülőben lévő italkészletünket, majd bekanyarodtunk a Pap-szigetre.
Fa híd, sehol senki, csend és retró életérzés. Valóságos időutazásban volt részünk a strandra belépve, azok az igazi régi meszelt medencék és öltözők. A jelenbe az zökkentett vissza, hogy a belépőért nem egy Kossuth-ötöst fizettem, hanem két, igazságos Mátyás királyunk arcképével díszített ezrest. persze visszakaptam egy Bethlen Gábort, hiszen a belépő 900 HUF fülpáronként. Amikor öltöztünk, kicsit megijedtünk a minőség miatt, de aztán rájöttünk, hogy ez a régi stílus külön imádható. Remélem nem is újítják fel, szívesen visszajönnék még ide párszor.
A strandon voltak vagy 200-an, Ők is nagyon szellősen helyezkedtek el, így az egyik platánhoz támasztva a bringákat nagyon kellemes 4 órát töltöttünk itt el. Igazi pihenés volt, semmi zavaró tényező.
Négy körül indultunk haza, még megnéztük a kavicsbányákat is, ahol viszont akkora élet van, amire már nem vágytunk. Jetskivel száguldozók és tömeg: le se tettük a lábunkat, vissza a bringaútra és irány a Római. A hekk jó volt és óriási, a felét ma esszük meg ebédre mert egyszerűen nem fért belénk.
Hazafelé átjöttünk a vasúti hídon és hét körül meg is érkeztünk a lakásba.
Számok: a bringán töltöttünk 3 óra 43 perc 38 másodpercet, maximális sebességünk 28,1 km/h volt - a töltésről legurulva gyorsultunk ennyire Békásmegyernél - és az átlagsebességünk - ahogyan azt feljebb már írtam - mindössze 13,8 km/h-ra jött ki.
Igazi nézelődős, kellemes kirándulás volt, így kicsit le is döbbentem, hogyan is jött ki 51,51 kilométerre a megtett táv. Nem éreztük annyinak, minden percét élveztük.
Hazafelé még egy bringás esküvőt is láttunk - hogy ez nekem nem jutott eszembe -, a násznép biciklin, a menyasszony fátylát fújta a menetszél.
Olyan nap volt ez, amelyre sokáig emlékezni fogunk és hamarosan meg is ismételjük. Bár lehet, hogy ezúttal Visegrádig meg sem állunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése