A láthatatlan ember

Csak én érzem úgy, mintha láthatatlan lennék? Mert én úgy érzem.

Láthatatlan vagyok az autósnak és láthatatlan vagyok a gyalogosnak. Láthatatlan vagyok a kutyáját sétáltató mamikának és láthatatlan vagyok a felújítást végző munkásoknak.
Senki nem vesz észre? Pedig némelyikük még rám is néz. Aztán elém lép.
Könyvet lehetne írni arról, hányféleképpen szenvedtem balesetet és hányat kerültem el, néha valóságos csoda folytán. Pár sztori:

Megyek felfelé a Kacsa utcán, a mamika meg sétáltatja a kutyát. Azon a bizonyos sárkányeregető pórázon, amivel a kutya két sarokkal előrébb jár, mint a gazdája. Nade hogyan sétáltatja a mamika? Ő maga az út szélén, a kutya meg a fal alján veszi le az SMS-eket, amiket a többi kutya hagyott neki... A mamika és a kutya között halvány fonal jelzi a kapcsolatot, amit én az utolsó pillanatban veszek észre. Jók a reflexeim és a fékeim, így megállok, de az első kerék már a madzagon. Mivel egy mamikáról van szó - és engem is anya szült, akit szintén anya szült - az ijedtség ellenére moderálom magamat és valami ilyesmit mondok: "Csókolom. Valaki el fogja ütni vagy magát, vagy a kutyust!" Még kedveskedtem is, hiszen a "kutyus" csak nagy jóindulattal volt annak nevezhető, sokkal inkább hasonlított krokodilra, annyiban legalábbis, hogy a hasa a földet érte és kurta lábaival próbálta előre tolni magát. Szóval a "kutyus" gazdája rám néz, 70 éves szemében látni vélem az értelem szikráját. A következő szó hagyja el aszott ajkát: "Leszarom!"
Én pedig, aki falun születtem és szinte szédülök a betonon, én, aki a saját nagyanyáim századeleji stílusához vagyok szokva annyira meglepődök, hogy még üvölteni is elfelejtek. Felszedem az államat, ami a Kacsa utca aszfaltján hevert és szó szerit eltolom a biciklit. Ilyenek a rafkós pesti mamikák, és ennyit a kutyusról.
A megoldás? Rúgjam fel? Az a baj, hogy szeretem a kutyákat - meg úgy általában az állatokat - és nem az a szerencsétlen eb tehet róla, hogy a gazdája értelmi színvonala alulról közelíti az övét? Tehát a megoldás: l a s s a n m e n n i .

Nagyon szeretem a turistákat is. És az a szép, hogy nem is tehetnek róla, hiszen nem ők kérték, hogy a bringagyászt (nagyon tetszik ez a szó) úgy alakították ki, hogy a Parlamentre néző legjobb kilátást 3 másodpercenként szakítják meg a Batyin aljas módon áthaladó bringások. (Egyszer egyébként kiveszek egy nap szabit és kiülök a Batyira, megszámolni, hányan haladunk át egy átlagos munkanapon. Ha van valakinek kedve, csatlakozzatok!) Szóval én csak úgy hívom őket, hogy "ómájgádok", hiszen amikor mögéjük érsz vagy elhaladsz mellettük, általában ezt hallod: ÓMÁJGÁD!
Szóval szegény ómájgádok nem tehetnek róla, hogy az amúgy is keskeny bringautat még ők is használni kénytelenek, sőt legtöbben nem is számítanak rá, hogy van olyan ország a világon, ahol így jelölik ki a főváros legforgalmasabb bringaútját. Szóval ők nem tehetnek róla, ahogyan arról sem, hogy amikor a Parlamenttel a háttérben akarják lefotózni egymást, még véletlenül is ráhátrálnak a bringaútra. És hiába néznek rád, nem látnak, mert sokkal jobban lefoglalja őket, hogy a szerelmük pont a kép közepén legyen?
Megoldás? Anyázni? Több nyelven? "Deine mutter" :)? Vagy emlegetni egy tengerparti napot: Sun of a beach! :) Nem hiszem! A megoldás: l a s s a n m e n n i !

És arról az autós tehet, ha úgy viszik keresztbe az R-zsébet híd alatt a kerékpárúton, hogy az alsó rakpartról felhajtva nem lát semmit a kőkorlát miatt? Ő tehet róla, hogy már teljesen rajta van a bringaúton, mire esélye lenne, hogy meglásson? Nem ő tehet róla! Engem viszont nem vigasztal, hogy nekem volt igazam... A pozitívum: kipróbáltam az új bringás sisakomat, lefejeltem a Renault Express bódéját.
A megoldás? Üvöltözni? Nem hinném! L a s s a n m e n n i !

Eltartott pár évig, hogy megértsem: tényleg én vagyok a láthatatlan ember. És ha úgy is viselkedem, biztonságban vagyok. Tehát hiába néznek rám, nem hiszem el, hogy látnak is. Hiába van elsőbbségem, nem hiszem el, hogy megadják.

Siessen mindenki, én ráérek. Ez az én időm, minden percét élvezem! Én választottam.